Én nagyon várom a pénteket. Állítólag megnyitják a Déli felé az alagutat. Napi ingázóként nagyon várom, mert jelenleg Kelenföldről a munkahelyemre az Árpád-híd pesti oldalán keresztül vezet a legrövidebb út.

A Déli pályaudvar melletti alagút 1927-ben. Fotó: Wikimedia Commons

Szóval megint lesz alagút, és akkor majd jó lesz szinte minden, a Dunántúl felől Pestre érkezőnek.

Fotó: Europress / Getty Images

Mivel médiafogyasztó vagyok, és közvetlenül a Derrick után az amerikai sorozatok voltak a kedvenceim gyerekkoromban, így a következőképpen képzelem el a dolgot:

Pénteken reggel ugyanazokat az ödémás fejeket fogom látni az állomáson, akiket szoktam. A könyvtárvezetőt, az újságírót, az operaénekest, meg a többieket. Gondolom szél lesz kicsit, meg szitáló eső, de úgy, hogy látszik, hogy már kézben hozzuk haza a kardigánt. Szóval, lesz egy ilyen “reményérzés". Köszönünk szokás szerint, és most még egymásra is mosolygunk.

Aztán besuhan a csühös, felszállunk, helyet keresünk,

Fotó: Europress / Getty Images

mindenki ficereg. Kapásból valaki leül a pasas mellé, aki latinul olvas valami könyvet mindig, ő is mosolyog. Sorban megállunk, szállnak fel az emberek, most majd nem csak azért mosolyognak lihegve, mert éppen elérték a vonatot, hanem mert péntek van, meg napfény, meg alagút, meg várakozás.

És megállunk Kelenföldön, és elindulunk, és a női jellegű hang bemondja, hogy Déli pályaudvar, végállomás, és akkor már nem lehet bírni senkivel sem. Az alagút bejáratánál majd tapsolni kezdenek, az emberek összeölelkeznek, az egyik egyetemista kiscsaj a székre áll, és a pólóját a feje felett megpörgetve a tömegbe hajítja, szóval szem nem marad szárazon.

Flashmob egy londoni pályaudvaron. Fotó: Europress / Getty Images

Én nagyon várom a pénteket.

Hétfőn, gondolom, szégyenlős mosolygással kerüljük majd egymás tekintetét, könyvtárvezetőét, újságíróét, operaénekesét meg a többiekét.