Mit jelent tulajdonképpen a háborítatlan szülés? Miért traumatikus élmény nagyon sok nő számára a szülés? Kinek az elvárásainak kell megfelelnünk, amikor világra hozzuk a gyermekünket? Ezek és más hasonló kérdések merültek fel a február 4-ei „Ne zavarj, szülök!” című beszélgetésen, amely az Üvegplafon-rendezvénysorozat részeként a Bálint Házban kapott helyet.

„Csak az számít, hogy a végén van egy egészséges gyereked!” – hányszor halljuk ezt a mondatot kívülállók szájából a szüléssel kapcsolatban! Fazakas Pálma szerint ez a mondat azt a hozzáállást feltételezi, hogy a nő közben nem számít. Csermely Gyula szerint azonban ha valaki az egészséges újszülött világra segítését tartja a legfőbb célnak, az nem jelenti azt, hogy tagadja a nő önrendelkezési jogát.

Fotó: Europress / Getty Images

A valóságban sajnos a legtöbbször mégis így történik – tette hozzá Fazakas Pálma. Úgy látja, a nőgyógyászokat elsősorban arra képezik ki, hogy készen álljanak a problémák elhárítására, miközben a szülés természetes folyamat. Csermely Gyula ezzel részben egyetért: „A szüléshez nem kell orvos. Kivéve, amikor nagyon kell.” Szerinte is tény, hogy Magyarországon a medikális szülésnek vannak igazi hagyományai, és az orvosok olykor olyan problémákat kénytelenek elhárítani, amelyeket az általuk végzett beavatkozás okozott.

Bizalomra épülő kapcsolat

Csermely Gyula elismerte, hogy a környezetében úgy látja, bizonyos beavatkozások az orvos – sőt, újabban olykor a bábák! – kényelme miatt történnek. Ő ennek nem híve, úgy véli, minden beavatkozásnak orvosi indikációja kell, hogy legyen. (A két hónapos kisbabáját szoptató, majd altató Fazakas Pálma helyét ideiglenesen átvevő, szintén a Születésház Egyesületet képviselő) Schmidt Erika szerint felvetődik a kérdés, nincs-e szoros összefüggés az orvosi beavatkozások gyakorisága és a fogadott orvos által remélt hálapénz között.

Fotó: Europress / Getty Images

Egyes orvosok esetleg úgy érzik, cserébe „villantaniuk” kell valamit. Apropó, fogadott orvos. Fazakas Pálma – aki az évek során nagyon sok anya történetét megismerte – úgy látja, semmivel nem több a pozitív szülésélmény azok körében, akiknek volt fogadott orvosuk, mint azoknál, akik az éppen ügyeletes orvosra bízták magukat. Ez nem túl jó hír azoknak, akik biztonságérzete végül illúziónak bizonyul, miközben hónapokig vállalják a magán-terhesgondozással járó, majd a szülést honoráló extra kiadásokat.

--pagebreak--

„hajlamosak vagyunk fejet hajtani a hatalom előtt”

És hogy miért beszélünk annyit a traumatikus szülésekről? Péterfy-Novák Éva két szóba sűríti saját, harminc évvel korábbi élményét: kiszolgáltatottság és megalázottság. (Mint Csermely Gyula megjegyezte, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság nem csupán a szülészetre, hanem általában a magyar egészségügyre jellemző.) Természetesen ez nem feltétlenül általános érvényű, mégis ma is sokan számolnak be hasonló érzésekről. Miből fakad ez? Fazakas Pálma szerint addig az általános szemléletig kell visszamennünk, amely szerint az orvos „vezeti”, nem pedig „kíséri” a szülést. Az egyik alá-fölérendeltségi, míg a másik partneri viszonyt feltételez.
Többen említették a szülészetben uralkodó patriarchális berendezkedést. Az amúgy is alárendelt orvos-páciens (orvos-„beteg”) viszonyt – kevés kivételtől eltekintve – tetézi a férfi-nő alárendeltségi viszony. Schmidt Erika továbbment, ő nem csupán a patriarchátust, hanem egyfajta általános magyar hozzáállást említ: hajlamosak vagyunk fejet hajtani a hatalom előtt.

Fotó: Europress / Getty Images

Tőlünk nyugatabbra sok helyen természetesen már más szemlélet uralkodik. Mint Csermely Gyula mondta, külföldön dolgozó fiatal kollégáival beszélgetve rögtön érezni az új hatásokat. Más kérdés, hogy a hazai gyakorlatban mégsem változik semmi, hiába váltják egymást a generációk. Ahogyan a szülész-nőgyógyász fogalmazott, nincs más remény, mint hogy a külföldön dolgozó fiatalok hazajönnek és meghonosítják a modern szemléletet.
A nőket egyszerűen el kell látni a megfelelő információkkal, és be kell őket vonni a saját testükkel és a saját kisbabájukkal kapcsolatos döntésekbe. A nők képesek meghozni ezeket a döntéseket. Miért ne lehetne velük akár orvosszakmai kérdésekről is beszélni? Persze jó lenne, ha valaki segítene a nőknek az érdekeik érvényesítésében a szülés közben, hiszen egyfajta módosult tudatállapotban, az események sűrűjében a szülő nő nem biztos, hogy a leghatékonyabban képes kiállni az elképzelései mellett. Fazakas Pálma szerint erre kiválóan alkalmas lenne a dúla, azaz egy „asszonytársi segítő”. Az lenne a legjobb, ha a szülő nő mellett két (vagy akár több) személy is bentlehetne. (Csermely Gyula ez elé nem is szokott akadályt gördíteni.)

Őszintén

Fazakas Pálma szerint iszonyú igény van olyan fórumokra, ahol őszintén lehet beszélgetni, ahol a nők megoszthatják egymással a tapasztalataikat. A beszélgetés konklúzióinak egyike az, hogy nekünk, nőknek el kell jutnunk oda, hogy komolyan vegyük magunkat és egymást. És adjunk visszajelzést – jót is! – azoknak, akik meghatározó szerepet játszanak a szülésünk folyamatában.