Shannon a Medium magazinban kendőzetlenül beszélt túlsúlyáról és a hozzá kapcsolódó félelmeiről.

Shannon története

Rengetegszer le akartam már írni a történetemet, de minden alkalommal az tartott vissza, hogy elképzeltem, milyen kommentek jelennek majd meg az írásom alatt. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az emberek elborzadnak, szörnyülködni kezdenek. Ahogy azon kezdenek filozofálni, hogy vajon hogyan juthattam idáig. Ahogyan újjal mutogatnak rám és vitatkozni kezdenek egymással, és azt kezdik tippelgetni, hogy vajon mikor fogok meghalni. Jól tudom, hogy ha meglátnának rólam egy képet, meg lennének róla győződve, hogy egy lusta disznó vagyok és hogy valójában meg is érdemlem a sorsom.

Ezeket a reakciókat kövér nőként már túlságosan is jól ismerem. Az emberek nem engem látnak, csak a súlyomat. Az idegenek már azelőtt ítélkeznek felettem, hogy egy szót is beszélnének velem. De még az ismerőseim, barátaim is hajlamosak úgy nézni rám… Néha azt érzem, hogy ők sem az embert látják benne. Számukra is csak egy kövér nő vagyok.

A közösségi média megtanított rá, hogy az emberek mennyire kegyetlenek is tudnak lenni. Tudom jól, hogy ha felvállalom magam és elmondom történetemet, ha bevallom, mennyire félek a korai haláltól, azzal kiteszem magam mindenki megvetésének. De nem érdekel, muszáj beszélnem róla.

Most augusztusban lettem 37 éves, a kislányom pedig néhány hét múlva 5 éves lesz. Nem akarok olyan egyedülálló anyuka lenni, aki gyűlöli a testét, de úgy érzem nincs választásom. Néhány hónapja a testsúlyom elérte és meg is haladta a 180 kg-t. Ezt elég nehezen tudom feldolgozni. Egyre jobban úrrá lesz rajtam a félelem.

Túlságosan sokat ülök. Tudom jól. Szabadúszó íróként napi 12 órát ülök otthon, 8 órát alszok – és valószínűleg a fennmaradó 4 óra nagy részében is ülök valahol. Szinte alig mozgok. Ebédet főzök a lányomnak és magamnak, megfürdetem, játszok vele, megölelem, összebújunk és lemegyek megnézni a postaládát. Nagyjából ennyi a napi testmozgásom.

Valójában nagyon is boldognak kellene lennem, először az életemben végre igazán jól keresek azzal, amit szeretek is csinálni. De egyáltalán nem vagyok boldog. Félek.

Csak a tavalyi évben 30 kilót híztam. Depressziós voltam, úgy éreztem nincs kiút ebből az életből és gyakorlatilag feladtam a harcot. Mindent megettem, ami csak az utamba került. Végül a mérlegem is elromlott, 180 kilónál egyszerűen kiakadt.

Azt hittem, ha koplalok egy ideig, akkor majd gyorsan le is tudom adni ezt a 30 kilót. A koplalás ugyanis korábban mindig segített. Most azonban ez a módszer is cserbenhagyott. Maradt helyette a depresszió. Nem gondoltam, hogy lehet ennél még mélyebbre süllyedni… Aztán év elején lipödémát, más néven zsírödémát diagnosztizáltak nálam. Mostanra odáig jutottam, hogy az alsó lábszáramon lévő zsírödéma járás közben a földet súrolja. Borzalmas érzés. Minden alkalommal a sírás kerülget, amikor ezekkel a lábakkal lépcsőznöm kell.

Az utóbbi időben ráadásul a zsírödéma okozta fájdalom egyre csak erősödött. Van, amikor ég, máskor szúr, és az egész lábam sokkal érzékenyebbé vált. Rettegek, hogy mélyvénás trombózisom lesz, félek, hogy egy vérrög fog megölni. Tudom, hogy orvoshoz kellene mennem, fontos lenne, hogy megvizsgálják a lábamat. De nem merek. Egyszerűen nem merek elmenni.

Egyedülálló anya vagyok, tudom jól, hogy mennyire fontos lenne, hogy vigyázzak az egészségemre. Átkozottul fontos lenne, hogy elmenjek orvoshoz, de nem tudom rávenni magam. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy nagyon, nagyon kevés az esély rá, hogy egy együttérző, ítélkezésmentes orvost találjak. Tudom jól, hogy ha egy orvos rám néz, ha meglátja a pontos súlyomat, mi lesz az első mondat, ami elhagyja a száját. „Örüljek, hogy eddig kihúztam.” Annyiszor hallottam már ezt korábban. Rám ijesztenek, hogy ha így folytatom tovább, meg fogok halni. Megpróbálnak a lelkemre beszélni, hogy változtassak az étrendemen, hogy hagyjam el a fehér lisztet, hogy diétázzak, hogy figyeljek oda… És amikor megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy nem, tényleg nem étkezem egészségtelenül, akkor nem hisznek nekem.

Nem akarok a súlyom miatt meghalni. Nem akarom magára hagyni a lányomat. De már nem tudom, mit kellene csinálnom. Lehet, hogy az emberek azt gondolják, hogy szörnyű anya vagyok. Lehet, hogy önzőnek tartanak, és nem értik miért nem csinálok valamit. Miért nem megyek orvoshoz.

És talán igazuk is van. Pedig tényleg próbálok minden tőlem telhetőt megtenni. Betartom az előírt étrendemet, és olyan keményen dolgozok, ahogy csak tudok. De úgy érzem, mindez nem elég. Nem vagyok elég.

Nem akarom, hogy a lányom szégyellje az anyját. Nem akarom, hogy a világ egy szörnyeteget lásson bennem. Nem akarok tovább félelemben és szorongásban élni. De legfőképpen, nem akarom idő előtt itt hagyni a gyerekemet.

Nézzétek meg a galériánkat azokról a híres nőkről, akiknek azt mondták, hogy nem elég vékonyak Hollywoodhoz!