Az amerikai Jill Dutton a HuffPost című lapnak mesélte el, milyen érzések kavarogtak benne, mikor megtudta, hogy 35 évesen nagymama lesz belőle.

„Csak egy gyerek, aki gyereket vár.” Így viccelődött velem anyám, mikor 18 évesen első kisbabámat vártam. Visszatekintve most már látom, mennyire igaza volt. Gyerek voltam.

Larryvel 16 évesen találkoztam, abban az étteremben dolgozott, ahol én pincérnő voltam. 20 éves volt, kedves és sármos – első látásra beleszerettem és nemsokára randizni is kezdtünk. Egy évig jártunk, mikor meghoztuk a nagy döntés: összeházasodunk. Anyám persze nem nézte jó szemmel, azt mondta, túl fiatalok vagyunk még hozzá. Apám viszont igazi régivágású fickó volt, így hát ő az esküvőnk mellett kardoskodott. Végül aztán apám kedvére tettünk, bármiféle ceremónia nélkül egyszerűen csak besétáltunk a városházára és a szüleim jelenlétében egybekeltünk.

Minden nagyon gyorsan történt – túl gyorsan. Alig telt el hat hónap és már terhes voltam. Nem terveztük előre a babát, de nagyon örültünk neki. Olyan természetesnek tűnt az egész… Házasság, gyerekek… Mindenki így csinálja.

18 éves koromban meg is született az első lányom, Chrissy. Három évre rá, alig 21 éves koromban pedig jött a kishúga, Tara. Így visszagondolva most már belátom, hogy rettentő fiatalon lettünk szülők. Míg a barátaink egyetemre jártak, buliztak, randiztak és a mának éltek, én a két picivel ültem a lakásunkban és vártam, hogy a férjem végre hazaessen a munkából. Larry ekkor már üzletvezető volt, előfordult, hogy 80 órát kellett dolgoznia egy héten.

Persze nem panaszkodom, hiszen tudom, hogy az anyaság az én döntésem volt. És őszintén mondom, hogy élveztem is minden egyes percét. Rengeteg buktatóval kellett ilyen fiatalon megküzdenünk, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy a lányok megszülettek. Az ő születésük volt a legjobb dolog, ami történhetett velem.

Larry nagyszerű apa volt, de rengeteget kellett dolgoznia. Alig volt otthon. Szépen lassan aztán el is távolodtunk egymástól, és mire a fiatalabb lányom kétéves lett, elváltunk.

Nem sokkal később újraházasodtam, de sajnos ez a második sem tartott túl sokáig. 10 év múlva, mikor a lányok tizenévesek lettek, beadtam a válást. Ezután magamba zuhantam. Megrémített az egyedüllét, nem tudtam, merre menjek, hogy boldoguljak a világban.

Gyerekkoromban nagy álmom volt, hogy egyszer vonattal körbeutazzam egész Amerikát és úgy éreztem most végre mindezt megvalósíthatom. Nekiálltam tervezgetni, fel akartam fedezni a világot, szórakozásra, lazításra vágytam. És fel akartam fedezni önmagam is. Azt a nőt, aki ott volt valahol legbelül, aki nem anya volt, nem feleség… Aki én voltam – és akiről az elmúlt években egészen elfeledkeztem. Még ekkor is fiatal voltam és egészséges, ezért hát úgy éreztem, hogy ezúttal semmi nem állíthat meg. A fejemben kész volt a forgatókönyv: amint a gyerekek kirepülnek, eljön az én időm.

Nem voltam felkészülve arra, ami néhány év múlva bekövetkezett.

35 éves voltam, mikor a 16 éves Chrissy lányom teherbe esett. Teljesen összetörtem. Nem magam miatt, miatta. Nem akartam, hogy ugyanazt az utat járja, mint én. Nem akartam, hogy elillanjon a fiatalsága, hogy ne élvezze ki az életet.

De azt is bevallom, hogy én sem voltam készen a nagymamaságra. Nem akartam, vonakodtam tőle, ezt pedig Chrissy is érezte. Azt szerette volna, ha én is olyanná válok, mint azok a filmbéli nagymamák. Ha egész nap csak pitét sütök, unokákra vigyázok és bölcs tanácsokat osztogatok. Én viszont nem ezt akartam, én magamat akartam végre!

Hamarosan aztán Chrissy újra terhes lett, és Tarának is megszületett az első gyereke. Ekkor már többszörös nagymama létemre szinte alig voltam otthon. Nem voltam ott az unokáim minden egyes szülésnapjánál és nem ültem az első sorban az óvodai, iskolai ünnepségeken. Legbelül mardosott a bűntudat, de úgy éreztem, muszáj, hogy végre a saját életemet éljem. Nem vehettem fel mindig azt a szerepet, amit mások vártak el tőlem. Felültem a vonatra és mentem, volt, hogy azt sem tudtam, mi lesz a végállomás. Utaztam és mellette tanulni kezdtem, elvégeztem egy egyetemet is, és végre éltem.

Ma már az 50-es éveimet taposom, de továbbra sem érzem magam nagymamának. Az unokák is felnőttek, de még mindig ismerkedünk, tanuljuk egymást. Most is megesik, hogy egy-egy fontosabb eseményt kihagyok az életükben, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretném őket.

Az a fajta nagymama vagyok, aki kiélvezi a számára megadatott élet minden egyes pillanatát, miközben teljes szívéből szereti az unokáit is, még akkor is, ha nem tud mindig velük lenni. A helyzettel, a szerepemmel pedig mára megbékéltem. Azt szeretném, ha a gyerekkorukra visszagondolva az unokáim úgy emlékezzenek majd rám, mint egy jóbarátra. Egy jóbarátra, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy nagymama legyen.

Nézd meg ezt a galériát is: