Korán érő gyerek voltam. Lelkileg. Amikor hetedikben a nemi fejlődésünket pontozták az iskolai orvosi vizsgálaton, a lehetséges kilencből én három pontot kaptam. Ebből egyet a mellem növekedésére. Később elértem persze én is a kilenc pontot és mindazt, ami vele jár, de nem éppen mellbedobással.

Az okos lány című Mátyás királyos mesében a lány furfangosan oldja meg a feladatot, miszerint vigyen is valamit, meg ne is. Választania kell aközött, hogy „fent” vagy „lent” takarja-e el magát. Az utóbbi mellett dönt. Amikor a király kérdezi, hogy miért, azt feleli: „Mert ezeket én neveltem.”

Nekünk, nőknek nagyon személyes a viszonyunk a mellünkkel. Kár, hogy ezt a bizalmi kapcsolatot mindenféle megfelelési kényszer árnyalja. Ez az írás arról szól, hogyan lehet kis mellel is boldogan élni. (Biztos, hogy a nagy mellű nőknek sem feltétlenül könnyű. Valaki megírná azt a cikket?)
90–60–90: a klasszikus Barbie-számsor. Az én nyerőszámaim ezzel szemben a következők: 80–65–90. (Az egyik stimmel, igen!) Nos, ezekkel az arányokkal tipikus körtének mondhatom magam, egy igazi „juicy pear” vagyok, ahogyan Gok Wan, „a brit Lakatos Márk” kedveskedne nekem. Sokszor vágytam arra, bárcsak más alkatrészekből állna össze a nagy egész: ha már kerek a csípőm és domború a fenekem, adott volna hozzá dús keblet az ég. Vagy épp fordítva: ha már kicsi a mellem, legyen hozzá vagányan fiús csípőm. De nem jött össze.

A világ üzenete
Persze folyamodhatnék mindenféle trükkökhöz. A szivacsos, különösen a push-up melltartók például csodákra képesek. Én is hordtam ilyeneket. Aztán egyszer csak, úgy egy éve, forradalmi tettre szántam el magam: le a szivacsos cicifixekkel! Végül is miért akarnék többnek látszani, mint ami vagyok? Kiselejteztem őket, és elkezdtem olyan melltartókra vadászni, amelyekben nincsen pluszréteg. („Egyáltalán?” – kérdeznek vissza az eladólányok.) Ez nem is olyan egyszerű feladat. A fehérneműboltokban egy-egy melltartószériából gyakran kétfélét is tartanak: szivacsosat és szivacs nélkülit. Meglepve tapasztaltam, hogy az én méretemben sokszor egyszerűen nem létezik a szivacs nélküli változat. A fehérneműgyártók ezek szerint nem is feltételezik, hogy akinek kicsi a melle, az ne próbálná meg vizuálisan felturbózni valahogyan. Nem tudom ezt nem globális üzenetnek értelmezni: a nagy mell a konform, és ha neked kicsi van, akkor legalább mutasd nagyobbnak. Még sportolás közben is. (A sportmelltartók egy része is szivacsos.) Már tini korodban is. (A múltkor felfigyeltem egy „my first bra” fehérnemű-kollekcióra, szivacsos melltartókkal…)

Érdekes tapasztalat volt a fotós tanfolyamon a photoshopóra gyakorlata is. A tanár egy modell fotóját vetítette elénk, majd lépésről lépésre mutatta be, mire képes a nagy varázsló. Tágabbra nyílt a lány szeme, karcsúbb lett a dereka, vékonyabb a combja. „Na, mit változtassunk még?” – kérdezte az oktató. – „Legyen nagyobb a melle!” – zúgta kórusban az osztály. A leghangosabb pedig az a srác volt, aki később egy személyes beszélgetés során utalt rá, hogy neki egyáltalán nem jönnek be a nagy mellű nők. (Nemcsak a nagy mell divat, hanem a nagy mell imádata is?)

Vagy ott van a szilikon. Nincsen semmi bajom azokkal a nőkkel, akik megcsináltatják a mellüket. Nekem is megfordult már a fejemben a gondolat. Jelenleg egyszerűen csak úgy érzem, hogy szeretném végigjárni azt az utat, ami a teljes önelfogadásig vezet. Ez munka. Kihívás, amit élvezek.

Hozzáteszem, eddig még senki nem panaszkodott a méreteimre. Az is igaz, hogy a mellméret végül is csak egy tényező a sok közül, ami meghatároz engem. Megtanultam, hogy elsősorban nem a dekoltázsommal tudok hódítani, hanem mondjuk a tekintetemmel és a mondanivalómmal.

Egy kis önirónia pedig sosem árt. Jó inspiráció Keira Knightley, akire gyakran mondják, hogy szinte csak nagyítóval lehet észrevenni a domborulatait. Ez nem tartja vissza őt attól, hogy olykor lenge öltözéket viseljen a kamerák előtt. Amikor megkérdezték tőle, nem hozza-e zavarba, ha fedetlen kebellel kell mutatkoznia, ő azt felelte: „Annyira kicsi a mellem, hogy az embereket biztosan nem is érdekli.” Ebben valószínűleg téved…

Egyébként pedig a kismellűségnek egy csomó előnye is van. Miután konzultáltam dúsabb idomokkal megáldott barátnőimmel, értékelek olyan apróságokat is, hogy tudok hason aludni. Hogy nem fáj a hátam a cipelendő súly miatt. Hogy állásinterjún nem nehéz tartanom a szemkontaktust.

Ami tényleg fontos
És hogy mitől van ilyen „nagy mellényem”? Ez a cikk valószínűleg nem jöhetett volna létre, ha nem egy olyan férfi van mellettem, aki pont olyannak fogad el, amilyen vagyok. És a melleimet is. Elfogadja? Imádja őket. Azt mondja, a szép mell nem feltétlenül egyenlő a nagy mellel. Szerinte nagyon sokféle mell lehet gyönyörű. Ma már lassan el merem hinni, hogy a nőiességem, a szexisségem, a vonzerőm nem egy-egy testrészem méretén múlik. Bárcsak minden nő megerősítést nyerhetne ebben!

Már hónapok óta elmélkedtem a mellemhez fűződő viszonyomról, amikor az egyik kedves kolléganőm mellrákos lett. Egyszeriben elszégyelltem magam: azt hittem, életbevágó a mellkérdés? Igen, van, akinek az. A kolléganőm jobb mellét le kellett venni. Nagy árat fizetett az életért, de most már jól van. Egyébként egy pillanatra sem mondott le arról, hogy lesz még neki szép melle: lett is, a rekonstrukciós műtéteknek köszönhetően.

Ezek a valóban nagy dolgok az életben. Meg a legnagyobb kaland, ami – remélem – még előttem áll: megtapasztalni, hogyan változik a mell a várandóssággal és a szoptatással. Valószínűleg új értelmet nyer majd minden.
És közben csendben hálát adok az égnek: van két kicsi, aranyos, egészséges mellem, és örülök neki. Ha pedig egy kis belső bátorításra van szükségem, elmormogom magamban, mint egy mantrát, amit az egyik barátom szokott mondani: „Nem ciki a pici cici.”