A 26 éves Munkácsy Mihály 1870-ben Siralomház című képével elnyerte kora legrangosabb tárlata, a párizsi Szalon aranyérmét. Egy csapásra ismert festő lett, ennek ellenére kételkedett a tehetségében, és azt tervezte, hogy otthagyja düsseldorfi műtermét, hazatér Magyarországra és újra asztalosként fog dolgozni. Egy véletlen találkozásnak is köszönhető, hogy élete más irányt vett.

A porosz-francia háború francia hadifoglyai, legalábbis a tiszti rangúak, meglehetősen szabadon mozoghattak Düsseldorfban, és unalmukban estélyeket adtak. Egy ilyen rendezvényen találkozott Munkácsy egy rokonlátogatásra érkező luxemburgi arisztokratával, a művészetkedvelő Edouard de Marche báróval és temperamentumos feleségével, a polgári származású Cécile Papier-vel. A báróné valószínűleg titokban már ekkor beleszeretett a 189 centi magas, széles vállú, temperamentumos festőbe, akit imádtak a nők. Cécile nem volt szép asszony, de okos volt, kitartó és türelmes. Meghívta Munkácsyt Luxemburg melletti birtokukra, Colpach-ba, ahol tanácsokkal látta el, hogyan építse karrierjét, és rábeszélte, hogy költözzön Párizsba, mert ott továbbfejlesztheti tehetségét.

Munkácsy 1871-ben érkezett Párizsba, s Cécile és férje nagypolgári szalonokhoz hasonló, fényűző műtermet béreltek számára. A számítás bevált: a híres és sikeres művész egyre több portrémegrendelést kapott. Munkácsy azonban nem tudott mit kezdeni a rászakadt népszerűséggel, depresszió gyötörte – vagy ahogy fogalmazott: „hipochondriális állapotban nem talált megnyugvást.” Minden bírálat feldúlta, egy teljesen elkészült képét egy apró kritika hatására megsemmisítette, utána reményvesztetten kóborolt az utcákon. Állapota olyan kétségbeejtőnek tűnt, hogy de Marche báró – Cécile nagy örömére és minden bizonnyal közbenjárására – meghívta pihenni a colpach-i kastélyba.

A depresszió nem múlt el. Munkácsy 1872 januárjában öngyilkosságot kísérelt meg, kiugrott a kastély ablakán. Lábadozás közben a ház asszonya ápolta, s szerelme talán már ekkor viszonzásra talált. Munkácsy életkedvvel telve tért vissza Párizsba. A következő évben a báró megbetegedett, szanatóriumba került. Egy életrajz szerint Cécile ekkor hozta meg élete egyik legmerészebb döntését: Munkácsy után küldte Párizsba húgát, Ethelt, akinek szintén tetszett a festő, Cécile pedig tudta, hogy Munkácsy nem fog ellenállni a gyönyörű lánynak. Ethel lett a Zálogház kokott alakja és a Virágszedő lány modellje, és közben Cécile jóváhagyásával együtt élt a festővel. Ahogy a képek elkészültek, a szerelem is elmúlt. Közben a báró meghalt, a fiatal özvegy pedig levelezni kezdett Munkácsyval, aki egy idő után úgy érezte, egyedül Cécile érti meg őt. Hamarosan eljegyezték egymást. s 1874-ben – mindketten 30 évesek voltak – tartották meg az esküvőt a kastélyban.

Cécile nemcsak élete végéig társa maradt, hanem profi menedzsere is lett Munkácsynak, és tudatos munkával Liszt Ferenchez hasonló magyar zseniként emelte be a nemzetközi köztudatba. A művészettörténészek máig megosztottak a hatását illetően: Munkácsy a felesége hatására eltávolodott a régi realista zsánerképektől, ugyanakkor világhírt és nagy vagyont szerzett ebben a korszakában néhány megrendelésre készített képével, mint a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. Nagy számban festett szalonzsánereket, amelyek sokak szerint elfordulást jelentenek igazi lehetőségeitől. Egy rosszmájú kortárs szerint Cécile „inkább tűnt katonák szakácsnőjének, semmint egy mágnás özvegyének, illetve egy világhírű, festőfejedelem számba menő művész élettársának”. Kétségtelen, hogy Cécile praktikus gondolkodásmódját, céltudatosságát Munkácsy egyszerre érezte béklyónak és a biztonság kötelékének. Talán emiatt is történt, hogy házasságuk későbbi szakaszában a festő nem bizonyult hűségesnek, és hosszú szerelmi kapcsolatot tartott fönn Charles-Joshua Chaplin festő feleségével. Ennek ellenére intenzív érzelmi viszonya és mély bizalmon alapuló barátsága mindvégig megmaradt Cécile-lel.