Apám ilyenkor finoman a vállamra tette a kezét, némán jelezve, hogy szép, szép, de akire gyönyörködve ragyognak, az a bátyám, tehát azonnal változtassanak a tekintetük irányán, majd tudomást sem véve erről a kis gikszerről, büszkén azt felelte: „Szépnek kell lenni, mer’ hozomány az nincs.” És ilyenkor mindenki nevetett.

Hogy azon-e, hogy a bátyám inkább nézett ki lánynak és szépnek, mint én, vagy apám megjegyzésén, azt máig nem tudom, de nem is őrlődöm ilyen hangulatromboló kérdéseken. Ami biztos, hogy apám a mondat második részét, a hozományosat viccnek szánta, mert fiatal volt még és tehetséges, tele ambícióval, és biztosra vette, hogy mire én eladósorba kerülök, ha a szépségem miatt nem is, a vagyoni helyzetem, vagyis az ő vagyoni helyzete miatt kívánatos portéka leszek az esetleges érdeklődők számára. Hát tévedett. Az egymásnak ajándékozott érettségi tablóképek hátuljára írt üzenetekből kiderült, leginkább azért lettem kívánatos portéka, mert azt hittem, senkinek sem tűnik fel, hogy nem érzem szükségét a melltartóviselésnek.

Jócsaj a strandon
De nem erről akarok írni, mindezt csak azért hoztam szóba, hogy tudjátok: a szépség valahogy nem tűnt fontosnak az én gyerekkoromban. Egyszerűen nem tudtam, hogy ez jó lehet bármire, hogy ez fontos, úgy látszott, ez inkább csak valamiféle viccalap. Emiatt aztán elég későn vettem észre, hogy némi smink, egy magas sarkú, és úgy egyáltalán egy lányos ruha akár hasznos is lehet. A lányaim még csak hat-hét évesek, de már jóval képzettebbek ebben a témakörben. Már vagy a harmadik egyberészes fürdőruhájukat koptatják el. Hogy hogy jön ez ide? Számomra az egyberészes fürdőruha maga volt a nőiesség. Én sokáig csak álmodoztam ilyenről, mert anyámék úgy tartották, a strandra csakis a fürdőbugyi az ideális viselet. Én persze másként vélekedtem e kérdésről, de gyenge voltam még az ellenszegüléshez. Az első egyberészes fürdőruhámat úgy tízéves koromban örököltem egy Jessica nevű kislánytól. Kék volt. És gyönyörű. Mint Baywatch-lány – mondjuk mint egy fejletlenebb Baywatch-lány – rohantam be az új fürdőruhámban a Balatonba. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, hiszen már nem a fürdőnacis gyerek vagyok, hanem az úszódresszes jócsaj. Aztán kiderült, hogy ez a fürdőruha olyan különleges fürdőruha,

amelyik valahogy nem bírja, ha fürdenek benne. Ahogy víz érte, megváltoztatta tulajdonságait, és hirtelen úgy tűnt, nem is egy Jessica nevű kislányé volt, hanem egy Vilma nevű túlsúlyos nénié. Szinte leúszott rólam. Először arra gondoltam, megvárom, míg besötétedik, csak aztán mászom ki a vízből. De mivel másfél óra múlva a szám is olyan kék volt, mint az úszódressz, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én kijövök. A kezemmel úgy emeltem meg a fürdőruhát, mint a kosztümös filmek hősnői az abroncsos szoknyát, és Baywatch-lányból fogvacogtató Loch Ness-i szörnnyé változva kapkodtam a lábamat egyetlen barátom, a fürdőlepedő felé. Ma már nem úszik le rólam a fürdőruhám, de szívem szerint ma is ugyanilyen gyorsan futnék ki a vízből a partra, hogy mielőbb betakarjam magam valamivel. Mondjuk egy gumimatraccal. Vagy egy lángossal. Esetleg egy túszul ejtett gyerekkel, bármivel. Mert azt már én is megtanultam, hogy szégyellni kell, ha az ember teste nem tökéletes. A tökéletes test pedig ma egyet jelent a karcsúsággal. Én nem vagyok dundi. Tehát joggal mondod, hogy akkor nekem innentől csitt. De ne mondd! Mert én a dundisággal vagyok. Vagyis nem feltétlenül a dundisággal, de mindenképpen a tökéletlenséggel. Nem miattad, magam miatt. Kifejtem, figyelj!

„Látod, nekem sikerült!”
„Angelina Jolie lefogyott 47 kilóra” – olvastam valahol a minap. Szegény. Mindkét mellét eltávolíttatta, hogy csökkentse az anyjától örökölt 87%-os esélyét a mellrákra, és most mégis rákos.
Gondoltam én. Kattintottam a címre, és rögtön kiderült, hogy tévedtem. Mert Angelina nem beteg. Sőt! Most van tuti (!) formában. A cikk ugyanis valójában nem cikk volt, hanem reklám, ami arról szólt, hogy neked is lehet olyan „bomba” alakod, mint Angelinának, ha megrendeled azt a minden eddiginél forradalmibb fogyókúrás terméket, amit ő szed/fogyaszt, tudja fene, mit csinál vele. És ha azt hiszed, ez a vége, ha azt hiszed, nincs lejjebb annál, mint hogy azt hirdetik: 173 cm-es testmagassághoz és három (saját) gyerekhez 47 kiló az ideális testsúly, akkor tévedsz. Most kapaszkodj meg! A csodás fogyókúra titka az, hogy valahányezer forintért megrendelsz egy port, amivel ha beszórod az ételedet, elmegy tőle az étvágyad. Nem mondom, hogy esküszöm, mert szerintem az nagyon gáz, de esküszöm! Jelzem, hogy sokkal olcsóbb megoldás ennél, ha vastagon meghinted mondjuk csilipaprikával vagy súrolóporral az ételt, mert ugyanúgy leteszed a villát az első falat után. De ha valaki még testmozgással is ki akarja egészíteni ezt a csodás diétát, akkor ne akonyhából válogasson az étvágylohasztó porok közül, hanem térdemeléssel fusson le a kertbe vagy az utcára, hempergesse meg az ebédjét az első neki szimpatikus kutyaszarban, és kész is.

Múltkor meg egy celeb, aki egy másik celebnek a felesége, kirakott magáról egy fotót a Facebookra azzal a dumával, hogy: „Látod, nekem sikerült (lefogyni)! Ha elég elszánt vagy, neked is sikerülhet.” És persze hogy ideges lettem. Mert miért kéne az elszántságomat arra pazarolni, hogy tökéletes legyen az alakom? Szupermodell vagyok? A testemből élek? Brad Pitt megkörnyékezett, és minden este a kapualjban vár? Nem. Az elszántságomat sokkal szívesebben fektetem olyan dolgokba, amelyek fontosak nekem. Például abba, hogy néha valami ehetőt sikerüljön főznöm a családnak. Vagy hogy ne kapjak agyvérzést, miközben segítek megcsinálni a matekházit az elsős lányomnak. És még sorolhatnám a végtelenségig, mi minden fontosabb nekem atökéletes alaknál. A kényszeres testformálás hadd legyen azoknak az életcélja, akiknek nincs más. Vagy azoknak, akik valóban abban a szerencsétlen helyzetben vannak, hogy csak a külsejükkel tudják kivívni mások elismerését.

Nem akarok álszent lenni. Szép akarok lenni? Persze. Karcsú akarok lenni? Persze. Örökké fiatal akarok maradni és narancsbőrtelen? Persze. Hajlandó vagyok ezek bármelyikéért lemondani a csipszről, a fehér kenyérről, az éjszakai mandulásjégkrém-zabálásról? Hajlandó vagyok könnybe lábadt szemmel magvakat rágcsálni, amikor ebédkor a gyerekeim sült kolbászt tunkolnak mustárba? Hajlandó vagyok a karcsúságért cserébe arcomon elviselni az éhezés gyötrelmeinek ráncait? Naná, hogy nem! És miért nem? Mert ez nem fontos.
És félreértés ne essék! Nem azt próbálom mondani, hogy legyél dagadt, korpás hajú, szőrös lábú jószág, akit már a férje is csak sötétben és részegen áhít meg. Akarjunk csinosak és ápoltak lenni! De talán ne mindenáron.

Nem hiszem, hogy jó út, ha karácsony előtt már azt számolgatjuk, hány kalória van egy szelet bejgliben. Azt sem hiszem, hogy jó, ha egy első trimeszterben lévő kismama többet aggódik azon, hogy mennyit fog hízni, mint azon, hogy meglesz-e az utódnak az összes keze, lába, ujjacskája. És nem hiszem, hogy jó út, ha az evést bűntudat üldözi.
Szentül hiszem viszont, hogy ha csak tizedannyi energiát ölnénk abba, hogy megszokjuk és megszeressük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, ahelyett, hogy megpróbálunk olyanná fogyni vagy olyanná plasztikázódni, amilyenek nem vagyunk, szebb lenne a világ. És szebbek lennénk mi is.