Milyen különleges gyerek anyukájának lenni? – erre a kérdésre placcsanós választ ad az alábbi történet, amelyet Daniss-Bodó Eszter, a 201. májusi Éva interjúalanya és egyben régi munkatársunk tett közzé hétfőn a saját Facebook-oldalán. A posztot azóta már rengetegen olvasták és megosztották; mi is elkértük Esztertől.

Szombaton gyereket legeltettem a szentistvánparkban, mint mindenki más. Gondoltam, megpróbálom én is azt az életformát amit a többi. Olyan kedvesen és boldogan üldögélnek mindig a homokozó szélén, szociális élet, ne menj messzire, piszkosvagydenembaj... de mindig be kell látnom, hogy másik bolygó a miénk... Ritkán lepjük el a köztereket így hárman, mert tömény stresszforrás hogy Ábel leránt-e egy-egy tapasztalatlan és gyanútlan kölköt a hintáról (a hinta megállítva, ajtó csukva jól) vagy önkéntesen tesztel-e egy-egy kósza járgányt, ami után üvölteni fog a tulajdonos, de megpróbáltam. Én nem tudom, mi ez a random vándornaivitás ami mindig elönti az agyamat ilyenkor, hogy majd most másképp lesz, majdnem úgy fogunk kinézni mint normálisék...

Virág hamar megtalálta a barátait, Ábel pedig hamar megtalálta a szökőkutat. Sütött a nap, előtte volt a tenger, ezek szerint itt a nyár, gondolta, hiszen már egy hét eltelt a májusból, és úgy ahogy volt, ruhástul cipőstül, Forrest Gump-i boldogsággal arcán vetette magát a mocskos vízbe.

A közepén úszkált körbe-körbe, én meg rohangáltam „ábelgyerekiábelgyereki" csalógatóval ajkamon a tízszertizes medence körül, hátha kihalászhatom valamelyik oldalról a gyereket amikor nem figyel, és gyanútlanul parthoz koccan. De figyelt a mocsok és következetesen bent maradt a hatótávolságomon kívül. Átvillant az agyamon hogy rendes anyuka ilyen helyzetben nem fényképez, de most már bánom hogy szégyenlős voltam, mert mióta gyerekeim vannak amúgy sem vagyok rendes anyuka, és amúgy is bőven belefért volna az időbe, amíg kapásra vártam. Szokva vagyok már a tréfához, így először röhögtem, aztán felváltva káromkodtam és röhögtem, a végén megpróbáltam már inkább párologtatni, mert sok volt a gyerek. Ábel már egy egész kűrt lefürdött odabent, néha felállt a víz közepén hogy érezze, ahogy a ruháiban lefolyik a víz. Értem én hogy ez egy alapexpíriensz, de az én ereimből és agyamból lassan lefolyt a vér a bokámba.

Állt körülöttünk a nép, és egy csemetéket sétáltató nagyi sűrűn bizonygatta a kíváncsi unokáinak, hogy a kisfiú biztosan csak egészen véletlenül esett be. A medence közepére??? kérdem én, de az unoka valószínűleg sejtette, hogy a szombati sütibékét beárnyékolná a mások világának másik valósága és nem firtatta tovább konformnagyi mikulást fejelő teóriáját a véletlenekről.

Szép közönsége akadt a vízi vidámparknak, felnőttek és gyerekek egyaránt. Belém ötlött, hogy legközelebb pénzt is fogok szedni az előadásért, s ha már úgyis benne van a rutin a gyerekben, varrathatnánk a zséből valami király sellőjelmezt vagy ilyesmit, magánszámunkat legalizálandó... Mivel már megszokásból nem hordok bőrt az arcomon, más megoldást nem láttam, gondoltam bedobom magam én is.

Amúgy is zavart, hogy percek óta nem tudok érvényesülni, és ruhástól begaloppoztam Ábelért a tengerközépre, mielőtt a figyelemtől felbátorodva bemutatja a pisilős figurát is. „Nézd bemegy érte..." fú,. tényleg, kérdem én, milyen opció van még? Esetleg utasíthattam volna a tenger élőlényeit hogy dobják partra a rakoncátlan kis Poszeidont, de erre még nem érett meg Szent István népe. Mikor kiúsztattam a hajót és levetkőztettem, már vacogott. Két kiskamasz fiú érdeklődve állt mellettünk, várták a következő számot. Ki kellett ábrándítanom őket, mert kiderült, hogy pattogatott kukoricánk sincs, és a ruha alatt sem pikkely van. Láttam a csalódást, úgyhogy megköszöntem nekik a részvételt, és javasoltam, hogy keressenek másik látványosságot, talán a kígyóember még itt van és épp autogramot osztogat.

Ábelt a nyakamban vittem haza, pótbugyiban és a szárazon maradt pulcsiban. Egyik kezemben a vécésnénitől kikunyerált pungában a vizes cipő és ruha, hátamon táska, homlokomon a frissen kinőtt az agyf*sz. Virágot szerencsére hazahozták barátnős szülők, akik messze ültek az eset bekövetkeztekor. Nem tudom, mit kezdtem volna a helyzettel, ha neki is végig kell ezt néznie, így is elég a csomag.

Tudjátok, kedves ismeretlenek, konformnagyik, konformapukák és anyukák, ilyenkor az a kérdés, hogy "mit segíthetek?" olyan nekünk, mint egy visszajelzés, hogy nem egyedül élünk ezen a bolygón, és ti nem nézők vagytok, hanem emberek. Mint én, meg a gyerekem. Kérlek benneteket, hogy legközelebb ha "ufót" láttok, fura viselkedést, kérdezzetek! Lehet hogy az is segítség ilyenkor, ha pl. megfogjátok anyuka táskáját, vagy csak jelzitek hogy ott vagytok, és nem kell úgy éreznie, hogy eltévesztette az univerzumot. Nem kell hőstettekre gondolni, segíteni nem ciki, a ciki részét én elviszem a vállamon.

ui, vagy FYI: Követvén a posztot látom, sokan olvassák akik ismeretlenek még a számomra, sziasztok! A teljesség kedvéért, hogy ne kelljen lottóznotok: Ábel autista. Számos kalandunk van ebben az állapotban minden nap, a fent olvasható az egyik legfrissebb. De a történet tanulsága minden átlagostól eltérő fejlődésű gyerek családját érinti.