1. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz

Nem szeretnék Nietzschével ujjat húzni, de… biztos ez? Bevallom, ez a gondolat nem az én fejemből pattant ki először: attól a pszichológustól hallottam, akihez 10 évvel ezelőtt jártam. Ő úgy gondolta, hogy igenis minden trauma, minden csalódás, minden krízis egy-egy újabb koporsószög. Szerintem mindkét állításban van valami.

Mondjuk most visszagondolok életem egyik legfájdalmasabb eseményére, amikor huszonegy éves koromban szakítottam a nagy szerelmemmel. Megerősített? Hááát. Később, amikor megtapasztaltam, hogy valóban van élet utána is, akkorra talán igen. De azért belehaltam egy kicsit? Igen.

Ha az életet videojátéknak képzelem el, akkor a negatív tapasztalások pontvesztéssel járnak, sőt, van, amitől visszazuhansz egy szintet, sőt, van, amitől lenullázódsz. Ha ez így van, akkor Nietzschének nem volt igaza. Akkor talán így kellene mondanunk:

2. Mindennek így kellett történnie, különben ma nem lennék az, aki

Hadd magyarázzam meg. Ahhoz, aki ma vagyok, valóban pontosan ezeknek a dolgoknak és így kellett történniük. És néha tényleg varázslatos belegondolni abba, hogy a véletlenek micsoda összjátéka következett be, aminek az lett az eredménye, ami. Amin mosolyogni szoktam magamban, az az elégedettség, amivel ezt a félmondatot kimondjuk: „különben ma nem az lennék, aki”. Úgy adjuk elő, mintha az, aki végül lettünk, a lehetséges verziók legjobbika lenne. Biztos? Pedig talán lehetnénk boldogabbak, szebbek, gazdagabbak, jobbak. Csak ahhoz másként kellett volna csinálni dolgokat.

Úgyhogy talán inkább ezt kellene mondanunk:

De ezt persze soha nem fogjuk mondani.

3. Minden fejben dől el.

Nos, nálam túl sokáig fejben dőltek el a dolgok. Sokszor éppenséggel mások fejében. Ráment vagy harminc évem meg egy házasságom arra a tanulásra, ami az őszintébb élet felé vezetett. Nekem munka volt megtanulni, hogy ne csak az eszemre hallgassak, és ez a munka még most is tart. Az én belső hangomat olyan sokáig elnyomták más, külső hangok, hogy még ma is nagyon hegyeznem kell a fülemet, hogy meghalljam. És számomra ezért nagyon nehéz a döntéshozatal.

Rájöttem, hogy a belső hang sokszor a test nyelvén szól. Azt hiszem, érdemes odafigyelnem arra, hogy mit érzek a gyomromban egy-egy gondolatra, hogy milyen mentális forgatókönyvektől érzem energikusnak magam, vagy hogy kinek a jelenlétében fog el a fáradtság.

Úgyhogy inkább ezt mondanám:

Kedvenc pszichés téziseink a mesékből: