Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Szóltam tízszer, százszor. Kértem szép szóval, most már ordítok, de hiába. A srácok, mint akikbe az ördög bújt, megkergülve rohangálnak a lakásban. Szeretnék elszaladni, felnőttek közé, ahol nem csorog ragacsos lé az asztalon, ahol senki nem mászik fel a könyvespolcra, és már nyitom is a laptop tetejét. Csak egy klikk, és lááám, itt a világ. Barátnőm nyaraláson készült képei, egy isteni Sade-szám, amire még én is romantikáztam anno, a benzin már megint drágul, Nicole Kidman felvarratta, lájkolom, megosztom. Jönnek Zita barátnőm elkeseredett sorai, ő is küzd a gyerekeivel. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, keserédes mosolyt csal az arcomra. Az internet, mint a csokoládé, vigaszt nyújt, ha magam alatt vagyok.

Négy fal, egy monitor
A gyerek érkezésével egyrészt a korábbi kompetenciák teljesen érvényüket vesztik, új, ismeretlen területen kell bizonyítanunk, másrészt – és talán ez még nyomasztóbb egy társasági élethez szokott nőnek – a jól megszokott közösségek, sőt sokszor a legjobb barátok szellemi és fizikai értelemben is messzire kerülnek.
– Két diplomám van, a kicsi előtt napi tíz órát dolgoztam, három-négy projektet bonyolítottam egyszerre angolul, franciául – kezdi Nóra, a négy hónapos Anikó anyukája, miközben rendületlenül pumpálja a mellszívót. – Most két büfiztetés között pelenkát cserélek, cumisüveget fertőtlenítek, és lassan kezd eltűnni belőlem minden, amitől szerettem magam. Mindenki „csak” annyit vár tőlem, hogy legyek jó anya, odaadó feleség, és üdvözült mosollyal az arcomon vezessem a háztartást. És teszem a dolgom, mert tennem kell, de nem vagyok boldog. Hiányoznak a sikerélmények, a barátok, a beszélgetések. A nap nagy részét a négy fal között töltöm Nikóval, nincs kihez szóljak, úgy érzem, becsavarodom a kényszerű némaságtól. A férjem ráadásul egyáltalán nem érti, miért nem oldódom fel az anyaságban, ahogy minden más „normális” nő, amitől teljesen frusztrált vagyok. Az interneten senki sem ítélkezik fölöttem, sorstársakra leltem, és tartjuk egymásban a lelket. Nem is tudom, mihez kezdenék a világháló nélkül.

Elmondom hát mindenkinek…
Az izolált anyukák számára talán ez a legfontosabb az internetben: a közösségi portálok, fórumok vagy csetszobák segítségével visszakaphatjuk korábbi „társasági” életünk egy darabkáját.
– Négy gyereket szültem hat év alatt – magyarázza Flóra. – Szennyest mosok, maszatos kezet törlök, kívülről fújom az „Annapetit”. Itthon „anyuci” vagyok, akinek „apuci” néha barátságosan megpaskolja a fenekét. Az interneten viszont én vagyok a „Hogy csinálod?” nő. Feltöltök egy képet a négy fogásos karácsonyi vacsoráról, érkezik rá tucatnyi lájk és elismerő hozzászólás, jóllehet a férjem szóra se méltatta, mert neki ez az ellátás természetes. Felrakok magamról egy új képet, és vadidegen emberek dicsérnek meg, hogy milyen csinos vagyok. Ha elismerésre vágyom, itt megkapom. Ha bánatom, problémám van, mindig találok olyat, aki azonnal meghallgat, és nem kell várnom, amíg a férjemnek hangulata lesz a bajaimra.
Bár a szakember szerint a magányos kismamákból viszonylag ritkán lesznek internetfüggők, azért nem árt vigyázni. A monitor elé ugyanis könnyű odaragadni, és a böngészés észrevétlenül válhat rutinszerű, öncélú örömforrássá.
– Ha egy anyukának tucatnyian lájkolták a fényképeit vagy hozzászólnak a bejegyzéseihez, az sikerélménnyel tölti el. „Érdekes vagyok, reagálnak rám” – gondolja. Ezek a virtuális kapcsolatok azonban becsapósak, mert oldják ugyan a magányosság érzését, hosszú távon azonban csak fokozzák az elszigetelődést. Ha a család valamelyik tagja túl gyakran üldögél a képernyő előtt, az felkiáltójeles üzenet. Ilyenkor a partnernek kell közbelépnie, és vissza kell vezetnie a párját a valós kapcsolatok világába – magyarázza Goldmann-né Fehér Haljnalka pszichológus.

Szökésben…

– Ha a férjem a laptop előtt ül, mintha egy láthatatlan, hangszigetelt bura venné körül – panaszolja Gigi. – A múltkor direkt figyeltem. Anna lányom fejhangon vinnyogott, mert a haját próbáltam kifésülni, Gergőke szájából pedig épp a férjem szemmagasságában folyt ki a habos-fogkrémes nyál egyenesen a tiszta ruhájára, de a pasas meg se rezzent. Sztoikus nyugalommal tekerte a kurzort, miközben bennem forrt az indulat. Hogy képes a totális reggeli káosz közepén ilyen hülyeségekkel foglalkozni? Biztonsági őr. Éjfélig dolgozik, (hozzánk képest) későn kel, alig vagyunk együtt. És ahelyett, hogy a gyerek cipőfűzőjét bogozná, ő a szomáliai belpolitikai helyzetről olvas. Mi közünk van nekünk Szomáliához?! Ha szóvá teszem, persze bevágja a durcást. A netezés, amely számára a naprakészség záloga, nekem olyan látszattevékenység, ami kétségtelenül kényelmesebb, mint a gyerekekkel „küzdeni”.
A „kütyüzés”, vagyis amikor a laptopra vagy iPhone-ra meredünk és valami fontos dolgot keresünk, rafinált elhárító mechanizmus. Ha csak egy picit mással is foglalkozunk a gyerek mellett (mondjuk lerázzuk azzal, hogy „Igen, egy pillanat”, holott a szerencsétlenje már harmadszor kér, hogy építsük fel a kockatornyát), az menekülés. A mindennapi rutinból, az unalmas, százszor ismételt játék elől az összetett mondatok világába, ahol az élet nem az „ebéd, kaki, pisi” triumvirátus körül forog. A figyelemhiányra azonban a gyerek jellemzően nyafogással reagál, az ő nyavalygása pedig egyre erősebb menekülési vágyat szül bennünk, így a kör bezárul.

Kapcsoljunk ki!
Szó szerint. Hanyagoljuk az okoskákat világhálóstul a gyerek mellett, hisz mi sem beszélgetünk szívesen olyan emberrel, aki közben könyvet lapozgat. Ha sehogy se bírjuk, időzítsük az internetezést akkora, amikor a gyerek alszik vagy a kedvenc esti meséjét nézi. De van más megoldás is.
– Az elején elég nehéz volt rászánnom magam, hogy kimozduljak otthonról. Ellustultam, ráadásul a világhálón mindent és mindenkit láttam, de a párom állandóan noszogatott, hogy menjek csak. Beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, és egyszeriben azon kaptam magam, hogy az agyam csak úgy szívja az új információkat. Levizsgáztam, rengeteg új embert ismertem meg, és nem csak virtuálisan – áradozik Flóra.
Használjunk ki minden kínálkozó lehetőséget a szomszéd nénitől a lelkes nagyiig. Ne várjuk, hogy felajánlják, csak kérjük meg őket! Nevezzünk ki napokat, mondjuk minden második hét szombatját, amikor elmegyünk a városba, vagy csinálunk valamit csak a magunk örömére. A gyerek a szülő tünete, szokták mondani, vagyis ha mi kiegyensúlyozottak vagyunk, ő is kisimul, márpedig egy jó kis élőszavas lelkizéssel egyetlen „lájkolós” este sem ér fel. A valódi világ nem a klaviatúránál kezdődik. Ott ér véget csak igazán.

Szöveg: Svraka-Gévai Juli; fotó: photl.com, Éva magazin