Már csak a neten vannak barátaink?

Borítókép: Már csak a neten vannak barátaink?
Van, aki már csak a közösségi oldalakon él társasági életet. Baj ez? – feszegeti Lustanyu.

Olvastam a napokban egy írást arról, hogy az internet, a facebook és egyéb új kommunikációs csatornák elidegenítik az embereket egymástól, és hozzájárulnak a nagyvárosi társas magány elhatalmasodásához. Merthogy a facebookos ismerőshöz nem fordulhatunk, ha baj van. Biztosan van benne igazság, és az is biztos, hogy ezeket az új lehetőségeket is lehet jól használni.

Nem helyett, hanem mellett
De miért ne gondolhatnánk ezekre az újfajta kommunikációs lehetőségekre az emberi kapcsolatok kiegészítőjeként, nem pedig a helyettesítőjeként? Előfordul például, hogy nagyon vágyunk olyanok társaságára, akik éppen a mieinkhez hasonló problémákkal küzdenek. Sokkal célszerűbb például az előtejcsepegés vagy a fokozott bélgázképződés jelenségét a többi „2013 januárban szülünk” fórumtaggal megbeszélni, mint szegény férjünket fárasztani a végeláthatatlanul hosszú parák sorával. Hasonlóképpen senki más nem tudja jobban átérezni annak a sorsdöntő kérdésnek a horderejét, miszerint az esküvői asztalon a kékeslila hortenziacsokrok vagy a sima fehér rózsákból készült kompozíció mutatna-e jobban, mint a „2012 nyarán esküvő!’ topik tagjai. Miközben szingli munkatársnőnk legszívesebben falra mászna az ötvenhatodik ugyanolyan torta látványától, a lelkes topiktársak mindegyiket szívesen végig fogják nézegetni, és 10 perc alapos gondolkodás után biztosan visszajeleznek, hogy „a negyvenhatos semmiképp ne legyen, mert azon nagyon fura a vőlegény-marcipánfigurának a mosolya.”

Zárt közösség, csak online
Hasonló a helyzet a facebookkal is. Hát nem sokkal egyszerűbb egy zárt „Mókus 2010” csoportban megbeszélni, hogy milyen ajándékot vegyünk az óvónéniknek pedagógusnapra, mint rejtett üzeneteket dugdosni egymás gyerekeinek a zsákjába? Most joggal merülhet fel egy észrevétel: a csetelgetés helyett akár rendszeresen találkozhatnának is, és akkor igazi maradna a kapcsolatuk. Lehetséges. Ugyanakkor ha reálisak akarunk lenni, az ország különböző tájára szóródott egykori barátnők legfeljebb félévente tudnának összetalálkozni (amit egyébként meg is tesznek), így viszont élő marad közöttük a kapocs, hiszen napi szinten meg tudják osztani egymással a csipcsup történéseket. Csak képzeljük el, hogy adott egy kérdés: „mi újság?” Erre a kérdésre egy 10 éve nem látott személynek azt válaszoljuk, hogy „hát…semmi”, egy két napja nem látott/hallottnak pedig ezer dolgot tudunk mondani „Ne is kérdezd, tegnap is beszólt a főnök” vagy „végre felszámoltam a kupit a gardróbban”, „a gyerek ötöst írt matekból”.

Igazi ismerősök
És hogy ezekhez a kapcsolatokhoz nem fordulhatunk, ha bajban vagyunk? Én nem becsülném le ennyire az embereket. Számos esetről hallottam, amikor valakinek fórumtársa segített munkát találni, súlyos betegségben jó orvoshoz kapcsolatot keresni, vagy egyszerűen csak a lakását kiadni. Magam pedig annyit tennék hozzá, hogy ha mi a topiktársaimmal fél-negyedévente összeülünk, olyan visítós röhögéssel telik az este, hogy zeng tőlünk a kocsma. Ilyenkor ha kívülről szemlélném magunkat, biztosan nem arra gondolnék, hogy „szegény lányok, ebben az elidegenedett világban kénytelenek voltak a neten keresztül összetalálkozni…”
Nem lehet, hogy ez az egész internetes közösség dolog teljesen rendben van, csak tudni kell a helyén kezelni?

Szöveg:Kelemen Kata, fotó:Europress. evamagazin.hu, 2012. Minden jog fenntartva.