Életem könyvei – Bombera Krisztina

Borítókép: Életem könyvei – Bombera Krisztina
Televíziós műsorvezető, tudósító, riporter. Több műsorban is dolgozott a TV2-nél, majd a köztelevízió New York-i tudósítója lett. Két gyermek édesanyja.



Rosszkor kezdtem olvasni Bódis Kriszta Artista című regényét. Második gyerekem születése után, miután megfogadtam, hogy későbbre halasztom a jogi egyetemre írandó szakdolgozatomat, ha már mindenképp a gyerekbántalmazás érdekel. Nem bírtam ekkor azt az érzelmi terhelést, amit a különbözőképp megkínzott gyerekek jogesetei okoztak. Bódis könyve a rossz időzítés ellenére visszaadta az erőmet, a hitet abban, hogy a gyerekek kiszolgáltatottságánál nincs fontosabb téma, legalábbis nincs, ami engem jobban érdekel. Ráadásul Bódis Kriszta, az író, olyat tud, amit én, az újságíró soha: dokumentumfilmen, riporton túl irodalomban is megmutatni képzeletben formált embereket, olyan nyelven, amelyből a mesterkéltség teljesen hiányzik. Ajánlom mindenkinek, aki sokat vagy keveset tud arról, milyen szerető család nélkül nevelkedni. Vagy olyan „segítők” – nevelők, rendőrök, hivatalnokok vagy tanárok – hálójában vergődni, akik a segítségnyújtás hazugsága mögé bújva megbocsáthatatlan bűnöket követnek el gyerekek ellen.
Parti Nagy Lajos egyedülálló, elképesztő világában szintén az az empátia fogott meg, amellyel a szerző a szomorú antihőseihez fordul aszörnyű nyelven keresztül (is), amelyet beszélnek. Ahullámzó Balaton novelláit egykor kazettán ismertem meg, maga az író mondja el meleg, monoton hangon a történeteket. Éveken át, rongyosra hallgattam a kocsiban, mindig bőgve egy kisfiún, aki trágárul, agresszíven beszél, csak úgy, a világba. Még a történetet mesélő, számára ismeretlen szerzővel is, akit Fröcskösnek szólít, mialatt anyja válóperről vitatkozik a kisfiú apjával egy utcai telefonfülkében. A Fröcskös olyan mélyre ment, hogy ha Parti Nagy Lajossal azóta bárhol találkozom, csak ránézek és már hallom is az agresszión át szeretetért, figyelemért kiabáló kisfiú hangját a novellából. Ráadásul Parti Nagy saját hangján. Nem túl klassz ez a reflex társaságban vagy épp más műről szóló Parti Nagy-interjú közepén, de így jártam.
Sokszor jut eszembe mostanában a Hősöm tere című könyve is. Az agresszió nyelve itt is alapvető, de máshonnan fakad. A hatalomszerzés, amúlt- és jelenhamisítás, a megfélemlítés nem könnyű munka, főleg, ha az ember galamb és a harcot az uralkodó főemlős, az ember ellen vívja. Az író szomszédja a pesti ház tetőterében (ahol lakik) Tubica Cézár, az Életpalomista Mozgalom Fajvezető Elnöke és népes galambcsaládja. A fatális szomszédság megpecsételi az író sorsát, szomszédja terrorja alatt még fizikailag is hozzáigazítják az (el)uralkodó rendszer képviselőihez.
A könyv pedig, melynek olvasása közben megszűnt körülöttem a világ, Spiró György Fogság című regénye volt. Az Amerikába is magammal cipelt példányomat sikerült New Yorkban dedikáltatnom, miközben mögöttem Spirót tisztelő amerikaiak szintén dedikálásra váró sora kígyózott. A dedikálást Amerikában élő legjobb barátnőmnek kértem, karácsonyra, hiszen kint a Fogság volt az egyik legnagyobb kincsem. Pedig Spiró azon túl, hogy hihetetlen részletességgel bemutatja a Római Birodalom világát, az ember poklairól tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint más műveiben. Spirónál nem számíthat kegyelemre az olvasó. Csak a méltatlanság és megalázottság valós bugyraira. A Fogságban kétezer éve, a Tavaszi Tárlatban az ötvenes évek Magyarországán. Miért van az, hogy a Spiró-rajongók mégis alig várják, hogy az épp legfrissebb Spiró-kötetet megkaparinthassák a könyvesboltban?! New Yorkból hazaköltözvén gyorsan újra beszereztem a Fogságot. De ez már nincs dedikálva.



Szerző: Bombera Krisztina, fotó: Tucsek Tünde, tárgyfotó: Jágfai Eszter / Beton fotóstúdió.