Szép remények
Szegény családban nőttem fel. Szüleim házassága félresikerült, édesanyám önérdek-érvényesítésre képtelen alkat, apám pedig nem vetette meg az italt, a nőket, a szerencsejátékot. Velem is úgy bánt, ahogy anyámmal, rendszeresen megszégyenített, éreztette, hogy alsóbbrendűnek tart, kamasz koromban is ritkán engedett el otthonról, nem győzte mondani, hogy buta, csúnya vagyok, sose viszem semmire.
Tizenhét éves koromban ismerkedtem meg a pár évvel idősebb Zolival.

Eleinte tartottam tőle, mert olyan életet élt, amiről én még álmodni sem mertem: sziklát mászott, gitározott, verseket írt. Nem is értettem, hogy ez a szabad szellemű ember mit akarhat egy olyan csúnya kis teremtéstől, mint én. Zoli azonban mindenkinél szebbnek látott, kezdettől azt hajtogatta, hogy mindig is énrám várt. Az első hónapokban semmi mást nem akart, csak velem lenni, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban hiányoztak neki a régi hobbik, akirándulás, a hegymászás. Nekem viszont az kellett, hogy csak én legyek neki fontos, féltékeny voltam a kedvteléseire, a társaságára.

Egyre sűrűbben veszekedtünk. Zoli csak azért is elutazott külföldre, én pedig bezárkóztam a szobámba, és rémképekről fantáziáltam: szakadékba zuhan, felbukkan egy csinos hegymászónő. Amikor hazajött, eleinte egymás nyakába borultunk, de később vallatni kezdtem: egyre kínzóbban, egyre könyörtelenebbül. Elhagyott nőnek éreztem magam, és bár nagyon fiatal voltam, őrülten vágytam gyerekekre, családra, amit Zoli is tervezett, csak valamivel későbbre. Megszállottságomban az is szerepet játszhatott, hogy nagyon el akartam menekülni otthonról, apám közeléből.

A rossz döntés
Ám Zoli is menekült, annyira nem bírta a veszekedéseket. Az én életembe ekkor sétált be Dávid. Sűrűn bejárogatott a butikba, ahol eladóként dolgoztam. Amikor elhívott kávézni, Zoli megint hegyet mászott valahol messze, én pedig sértődötten gondoltam: miért ne?
Dávid annyiban hasonlított Zolira, hogy ő is azonnal belém szeretett. Alig ismertük egymást, szinte nem is történt még közöttünk semmi, amikor feleségül kért. Meglepett ez a gyorsaság, de imponált is, hogy ennyire kellek valakinek. Sok gyereket akart, nagy családot, jól keresett és nem voltak veszélyes hobbijai. Nem éreztem azt az elementáris szerelmet, mint Zoli iránt, de szerettem vele lenni, kedveltem biztonságot nyújtó, határozott egyéniségét. És persze soha nem hagyott magamra hosszú időkre.

Nem volt erőm szakítani életem nagy szerelmével, de a sors megkönnyítette a döntést. Zoli kapott egy visszautasíthatatlan állásajánlatot külföldről: hegymászókat kellett kalauzolnia, igen jó pénzért. Tomboltam, de a lelkem mélyén meg is könnyebbültem. Megmondtam Zolinak, hogy nem várok rá, arról meg, hogy vele tartsak, szó sem lehet: mit csinálnék idegen földön egyedül, nyelvtudás nélkül?
Zoli elutazott, én összeszorított fogakkal arra gondoltam, hogy jobb ez így. Mindenki úgy él majd, ahogy akar: Zoli hegyet mászik, én meg Dáviddal családot alapítok. Mit számít a szerelem?

Csapdában
Csakhogy a sors képes keresztülhúzni a legésszerűbb számításokat is. Gyorsan teherbe estem és mire megszületett Maja, már nyilvánvaló volt, hogy Dávid mégsem az az ember, akinek gondoltam. Rémülten fedeztem fel, mennyire hasonlít apámra. Szerelme birtoklássá fajult, féltékenykedett, nem akart elengedni sehova, naponta többször felhívott, hogy ellenőrizzen.

Nem mertem ellenkezni, mert a legtétovább ellenállásra is üvöltözésben tört ki.
A rossz jelek ellenére három év múlva újabb gyerekünk született, de házasságunk Tomi után is csak tovább romlott. Dávid kikezdte az önbecsülésemet, akárcsak apám, butának, csúnyának, sőt rossz anyának mondott, amiért kéthetente egyszer moziba szerettem volna menni a barátnőmmel. Aztán bekövetkezett a legrosszabb: egyszer kérdőre vont egy számla miatt, én a kelleténél csípősebben válaszoltam, mire elvesztette a fejét, és agyerekek szeme láttára megvert. Másnap ugyan bocsánatért könyörgött, orvoshoz azonban nem engedett, és kérlelt, hogy ne szóljak senkinek. Én pedig maradtam, és többé alegkisebb dologban sem mertem ellentmondani.

Senki nem volt, akinek panaszkodhattam volna. Annyira elzártan éltem, hogy régi ismerőseim kikoptak mellőlem, szinte kizárólag a férjem családjával és barátaival érintkeztem, a saját anyám pedig, a maga példáján, tűrésre biztatott. Légüres térben, csendben nevelgettem a gyerekeket, mostam, főztem, takarítottam egész nap, esténként tévét néztem, vagy a munkából fáradtan hazajövő férjemmel társalogtam, vagyis Dávid mondott valamit, én pedig bólogattam.

A nagy találkozás
Tíz év házasság után mégis váratlan csoda történt. Épp Tomit hoztam el az iskolából, amikor az utcán egyenesen belefutottam Zoliba. Kicsit ritkább volt a haja, de máskülönben ugyanúgy nézett ki, mint tíz éve. A szívem azonnal a torkomban dobogott, izzadni kezdett a tenyerem, mint a régi Bizottság-dalban. A gyereket hazavittem, aztán beültünk egy kávézóba beszélgetni. Kiderült, hogy Zoli néhány hónapja jött vissza Budapestre, és már épp meg akart keresni. Az eltemetettnek hitt múlt, a közös nevetések, beszélgetések, kirándulások és kocsmázások emléke elemi erővel tört rám. Olyan elmélyülten beszélgettünk, hogy észre se vettem: este tíz van, otthon nincs se vacsora, se jól kitalált magyarázat.

Iszonyú félelem szállt meg, Zoli azonban erősen fogta a kezem. Nincs senkije, mondta, és bár volt utánam néhány lány, soha egyiket sem szerette úgy, mint engem. Már nem olyan fontos neki a kalandos élet, és vár rám addig, amíg el nem szánom magam, hogy elhagyjam a férjem.
Otthon szidalmak, fenyegetések vártak, mégis éreztem: valami megváltozott. Zoli érintésének és vallomásának hatására az évtizedes elnyomás alatt meggörbült derekam kiegyenesedett.

Új élet kezdődött, Zoli mindennap hívott, amíg Dávid munkában volt, atelefonok és az epekedő sms-ek csillagászati összegekre rúgtak. Zoli villámgyorsan eladta két kisebb lakását, hogy nagyobbat vásároljon, ha úgy döntök: a két gyerekkel hozzá költözöm. Azóta négy hónap telt el. Még nem közöltem férjemmel a válási szándékomat, de már megvan a kiszemelt időpont.
Arra várok, hogy ez az iskolaév befejeződjön, s utána a gyerekeket átíratom egy olyan helyre, amely közelebb van Zoli lakásához. Addig is pszichológushoz járok, közösen igyekszünk stratégiát találni, hogy mindenki a lehető legkevésbé sérüljön. Bár Dávid egész életében basáskodó, nemtörődöm férj volt, a gyerekeit szereti és a maga módján engem is, de nem fogok visszalépni.
A gyerekeimnek rövid távon talán nem lesz jó a válás, hisz szeretik az apjukat, de ne azt lássák, hogy a nőnek az otthoni robotolás a szerepe, aférje pedig szabadon alázhatja. Dávid mellett megtanultam értékelni azt az időt, amit egyedül, ellenőrizetlenül tölthetek. Zolit nem féltem, utazhat, amennyit és ahova akar, én meg örülök, hogy magamra is jut időm mellette és a gyerekek mellett.

Lejegyezte: Hegedűs Barbara, fotó: profimedia.hu. Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.