Gyorsan terjedt a hír az osztályban, hogy elmarad a matek témazáró. Ennél boldogabbá tenni nyolcadikosokat nemigen lehet, csak annak örülünk jobban, ha Irmás, a technikatanár felmond, de erre nincs esély, az egész évfolyam tudta, hogy a pólyából kikelve egyenesen az iskolába jött, és elég keserves lehetett a születése, mert a gyerekeknél nem gyűlölt semmit jobban. Irmás távozása tehát egyenlő volt az abszurdummal, a témazáró törlése viszont maga a viruló valóság: a pletyka hamar megerősítést is nyert Szivacsmalac, az osztályfőnök tolmácsolásában.

Az okokat nem értettük. Nem baj, hogy nem vagytok ünneplőben meg piros nyakkendőben, mondta az ofő, de a szíveteket öltöztessétek díszbe, fogjátok fel úgy, hogy ünnepség lesz, sorakozó, aztán megyünk a tornaterembe, és meghallgathatjátok, mi történik az országunkkal. Csuda lesz itt hamarosan, ragyogott Szivacsmalac, aki nevét onnan nyerte, hogy kísértetiesen hasonlított a nyolcadik bé táblatörlőjére. Többet nem nagyon akarok mondani, úgyis kiderül.

Izgatottan tárgyaltuk a lehetséges jövőt. Az iskolát megválasztották Budapest legjobb sulijának, rengeteg pénzzel járó jutalmat kapunk, lesz új tornaterem meg füves focipálya. Mégis elmegy az Irmás. Szivacsmalac politikai pályára lép. Valamelyik diákról kiderült, hogy „egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent egy században egyet szül csak a korszellem”, mint Karinthynál, és most köszönteni szeretné őt a teljes politbüró. Suhogtak a műanyag köpenykék, több száz gyerek özönlött a tornaterembe zsibongva, mintha érezné a szabadság fuvallatát, a tanárok is csak ímmel-ámmal kussoltattak, egészen elfelejtették a szokásos ünnepi vezényszavakat, mint vigyázz, meg jobbra át, meg zászlónak tisztelegj.

Ez azért közepesen nagy szó 1989-ben. Elrendeződtünk a kijelölt oszlopokba, az igazgató patetikus mozgással felhágott az emelvénynek nevezett padkára, és a szerkentyű megkezdte az ünnepélyes csikorgást. Kuncogtunk, befogtuk a fülünket, a szigorú arcok azonban belénk fojtották az elmaradt témazáró okozta jókedvet. Senki nem mondott semmit. Senki nem tudta, hogy viselkedjen. Még az örök optimista Szivacsmalac arcáról is lehervadt a mosoly. Soha ilyen kézzelfoghatóan nem éreztem a felnőttek zavarodottságát, mint azon az októberi napon.

Az igazgató körülnézett, kétszer is kinyitotta a száját, de aztán becsukta, mint aki nem bízik a miliőben. A reflexek olajozottan működtek: ne szólj olyat, amit később megbánhatsz, hisz nem tudod, ki, kinek, hogyan adja tovább. Mellettünk állt Olgás, a biosztanár, akiről mindenki tudta, hogy tőrölmetszett kommunista: a tengerek élővilágáról vagy a vázizomzatról szóló magyarázatok közé szívesen becsempészte kedvenc infóját, hogy milyen puritán ember is volt Kádár János. Most leszegte a fejét, dacosan nézte a földet, és nem fordult semerre, mintha kővé vált volna az események sodrában.

A rádió közben ontani kezdte a szállóigévé vált mondatokat. Magyarok a nagyvilágban, határainkon túl, külföldi barátaink, Magyarország sorsa, és hogy a mai naptól országunk államformája és neve Magyar Köztársaság.

Az egyik osztálytársamba – Petinek hívták – belebújt az ördög. Peti csak arra tudott gondolni, hogy nincs matekdoga. Mit érdekelte őt politika meg történelem, a felnőttek eddig se beszéltek róla, néha apa meg anya otthon azért igen, de a nagypapa mindig lepisszegte őket. Meg vagytok ti bolondulva? Valaki meghallja, aztán mehettek a rendőrségre. Vagy még rosszabb. Ugyan papa, már más idők járnak, mondták a szülei, de azért látszott rajtuk, hogy maguk sem biztosak ebben.

Szóval Peti féktelen jókedvét még a recsegő rádió sem tudta elrontani, úgyhogy egyszer csak belekiabálta az éterbe, hogy éljen, hurrá a köztársaságnak!, de sütött a hangjából a gúny meg a mitérdekelengemezazegész, és lehet, hogy ösztönösen úgy érezte, lazul a hurok, de az is lehetséges, hogy csak elfeledkezett magáról, vagy a tanárokat akarta bosszantani. Tamásbá, a matekos, aki Olgással sose állt szóba, és mindig elfordította a fejét a folyosón, ha találkoztak, most odaugrott, és elkapta Peti vállát. Nem szólt egy szót se, Peti viszont elhallgatott. Közvetlenül a köztársaság kikiáltása után mehetett is raportra, Szivacsmalac se tudta megmenteni. Égővörös fülekkel, könnyes szemmel jött ki az egyik teremből a Tamásbával történő interakció után, és makacsul kikötött a hallgatásnál, bárhogy faggattuk. Persze külön meg kellett írnia a témazárót, jóval nehezebbet, mint amit mi kaptunk, és Tamásbá egész nyolcadikban alázta, amikor tudta. Igaz, Tamásbát meg Olgás alázta – mélymagyar baromnak hívta, Tamásbá visszakomcsinyanyázott –, amíg az igazgató meg nem unta a cirkuszt, és tanév végén el nem küldte mindkettőjüket.

Anyám sóhajtozott, amikor este elmeséltem Peti akcióját. Apám megjegyezte, hogy igazi történelmi csoda részesei voltunk, ő egyetért Tamás bával, viselkedni illett volna. De akkor miért nem szólt nekünk senki, kérdeztem. Mégiscsak egy történelmi pillanat volt, figyelmeztetni kellett volna minket, hogy el ne szalasszuk. Erre már nem mondott semmit, csak megsimogatta a fejemet.

Ti mit néztek október 23-án? Válogassatok a legemlékezetesebb 56-os filmek közül: