Az esküvők száma radikálisan csökken. A párok farmerban futnak be, az anyakönyvvezetőket már a szappanoperák is kifigurázzák, mégis szép szakma egy férfit és egy nőt vagy egy férfit és egy férfit elindítani az élet útján. Jó dolog reggeltől estig boldogságot osztani.

Meg tudod saccolni, hány párt adtál össze eddig életedben?
Ó, hát ezzel most megfogtál. 13 éve csinálom, tehát biztos, hogy több százat. De lehet, hogy sokkal több már nem lesz, az esküvők száma ugyanis radikálisan csökken. Itt Józsefvárosban a tizedére esett vissza, egy évben már alig 200–220 párt adunk össze.
A házasság eszménye sokáig mindenek felett állt, de mára mintha nem töltené be a funkcióját.
Ez a párokon is látszik?
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány klasszikus fehér ruhás esküvőnk van. A párok 80 százaléka befut farmerben, két tanúval, látom rajtuk, alig várják, hogy befogjam a számat, és már itt sincsenek. Ennek több oka is van. Egyrészt ezt a procedúrát sokan szükséges rossznak élik meg, mert azt gondolják, az „igazi” úgyis az egyházi esküvő lesz. Az más kérdés, hogy az oltár elé állók mekkora része gyakorolja valóban a vallását.
A másik ok, hogy elszaporodtak az esküvőkre szakosodott rendezvényszervező cégek, amelyek már szinte viccszámba menően elégítenek ki minden extrém igényt. Mivel az igazi anyakönyvvezetők nem adhatnak össze bárkit bárhol, ezek a cégek ál-anyakönyvvezetőket is szerződtetnek, akik úgy, ahogy kell, szalaggal, anyakönyvvel végigcsinálják az álesküvőt. Persze a párok tisztában vannak a csalással, de a család előtt eljátsszák, aztán titokban, egy hétköznap berohannak hozzánk, hogy meglegyen az igazi papír is. És megjelentek olyan, egzotikus utakat kínáló utazási irodák is, amelyek Las Vegastól az óceániai szigetekig bárhol bárkit összeadnak. Aztán amikor hazajön az ifjú pár, akkor kiderül, hogy a magyar állam maximum gratulálni tud a házasságukhoz, elismerni azonban biztos nem fogja a kétes papírok alapján.

Különös helyszínek
Akkor hát városi legenda, hogy az anyakönyvvezetőket manapság bármilyen helyszínre ki lehet rángatni?
Igen, a mi kezünket köti a törvény. A jegyzőnek ellenőriznie kell, hogy arra a külső helyszínre, amelyet a pár kitalált, biztonságos-e kivinni magát az anyakönyvet, hogy a környezet nem sérti-e az esküvő méltóságát és ünnepélyességét. Azért ez mégiscsak ünnep, amihez az önkormányzatnak megfelelő légkört kell biztosítania, nekem pedig az a dolgom, hogy ezt a szertartás alatt őrizzem. Magyarán egy étterembe, egy szelet rántott hús mellé biztos nem mennénk ki. Mert olyan kérés is volt már, hogy vacsora közben tudjuk le a macerát. Egyébként az egyik kedvenc esküvőm pont egy meglehetősen furcsa helyszínen volt, még ha nem is úgy terveztük. A nő elvált volt és gyereket várt az új férfitól, ezért gyorsan bejelentkeztek házasodni. A törvény alapján ugyanis 300 napig még a volt férjjel szemben áll fent úgynevezett apasági vélelem, a jogalkotó tehát úgy gondolkodik, hogy hacsak a nő nem kötött új házasságot, valószínűleg a volt férj az apa. Ezért ragaszkodtak hozzá, hogy még a szülés előtt meglegyen az esküvő. Igen ám, de a baba előbb jött a vártnál, úgyhogy apuka riasztott: tessék azonnal jönni. Táskástul, szalagostul rohantam az I-es klinikára. Belefutok az orvosba, aki rám néz, és azt mondja: vetkőzzön. – De hát én nem az anyuka vagyok, hanem az anyakönyvvezető!
– Nem baj, akkor is. – Úgyhogy zöld műtős overallban adtam őket össze, a tanúk pedig a nővérek voltak, a vázából kikapott szárazvirággal. Kihangosították a szívhangot, és esküszöm, hallottuk, ahogy az „igen” után megnyugodott a magzat szívdobogása. Hihetetlenül megható volt, azóta is elsírom magam, ha elmesélem. Az anyuka épphogy aláírta az anyakönyvet, már tolták is be a szülőszobába.

Különös esetek
Ti jó esetben a boldogság csúcsán látjátok a párokat. Amikor a cső másik végén kiesnek, az már a válóperes ügyvédek és a bírók dolga.
Néha azért a cső végét is látjuk. Jól emlékszem arra a férfira, akit egy szombati napon adtunk össze az arájával. Hétfőn reggel bejön a hivatalba, leül és azt mondja, érvénytelenítsük a házasságát, mert ők bizony nem hálták el a nászéjszakát. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez nem egy mexikói sorozat, Magyarországon csak a bíróság bonthatja fel a házasságot, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Kiderült, hogy az asszony a vacsora után eltűnt, elment Amerikába egy másik fiúval.
Fel vagytok arra is készülve, ha csúnyán sül el a dolog? Ha például a kedvelt filmjelenet szerint a boldogító igen helyett valaki nemet mond?
Velem még nem fordult elő, de azért én is kerültem már rázós helyzetbe. Egyszer például a menyasszony végigvihorászta az egész szertartást, szinte görcsösen rázkódott. Elég zavaró volt, mert nem tudtam eldönteni, hogy sír-e vagy nevet. Megfordult a fejemben, hogy talán csak belerángatták a helyzetbe, azért sír. De azt mondta, semmi gond, csak zavarában képtelen abbahagyni a röhögést. Aztán volt olyan is, ahol a férfi az egész szertartás alatt folyton beledumált. A végén rá kellett már szólnom, hogy most én beszélek. Ez egyébként pont egy idősebb pár volt. Azt hinnéd, hogy aki idősebb, az bölcsebb, de nem így van.

Hála, meghatottság
Adtál már össze igazán idős szerelmeseket? Ők biztos másképp viselkednek.
Ó igen, sőt, a nevükre is emlékszem, annyira megkedveltem őket. Egy idős úr vette el a 80. születésnapja előtt néhány nappal a tizenvalahány évvel fiatalabb barátnőjét, akivel akkor már jó évtizede együtt éltek. De fiatal embert se láttam, akiben ennyi cél és lendület lett volna. Ez az úr tele van tervekkel, vagy 20 évre. Vele például a mai napig baráti a viszonyunk. Vannak olyanok, akik még évekkel később is beugranak a hivatalba, hogy megköszönjék a szép emléket, amit az esküvővel szereztünk nekik. Számunkra ez a legnagyobb elismerés.
Mennyire látsz bele ilyen rövid idő alatt a párok magánéletébe? Vannak olyanok, akikről lerí, hogy csak kényszerből házasodnak?
Rengeteg az érdekházasság, főleg külföldi férfiak és magyar nők közt. A férfi papírokat kap, a nő pedig pénzt. Ezt persze nekünk sosem mondják el, de azt beszélik, hogy akár 100–200 ezer forintot is kaphat a nő – és ez sok fiatal lány számára sajnos egy kisebbfajta vagyon. Rajtuk leginkább a félelem látszik, hogy jaj, csak el ne szóljam magam. De hát nekem nem tisztem, hogy megjegyzést tegyek a párra vagy minősítsem őket. Nem éreztethetem azt se, ha a napnál is világosabb, hogy semmilyen érzelmi kötelék nincs köztük.
Szoktam figyelni a párokat, amikor bejönnek a hivatalba elintézni az esküvőt. Például hogy melyik hagyja válaszolni a másikat a kérdéseimre, vagy hogy ki kit nyom el. Ez sokszor csak egy kis mozdulat, egy érintés a karon. A legtöbben borzasztó zavarban vannak. Ha beszélgetni kezdenék velük, hogy személyre szóló szöveget tudjak írni, azonnal bezárkóznak. Sokan azt se hajlandók elárulni, hogy mikor ismerkedtek össze. Vidéken ez másképp zajlik, az ottani anyakönyvvezetők sokszor régről ismerik a párokat. Egyébként nem tudom, mi lehet az oka, de elég komoly ellenszenv érezhető a közvéleményben az anyakönyvvezetőkkel szemben. A múltkor például az egyik magyar szappanoperában az volt a sztori, hogy a részeg anyakönyvvezető a halotti anyakönyvet viszi ki az esküvőre. Tényleg nem értem, kinek ártottunk. Mi egy állami feladatnak vagyunk a végrehajtói. És szerintem egy polgári esküvő is lehet olyan szép és megható, mint egy egyházi.
Érthető, ha az ifjú pár elérzékenyül. De veled is előfordul, hogy meghatódsz?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de a legmaradandóbb élményem pont egy BÉT volt. A BÉT a bejegyzett élettársi kapcsolat rövidítése. Ez sok mindenben megegyezik a házassággal, de azonos nemű párok kötik, hiszen Magyarországon nem engedélyezett az azonos neműek házassága. Nagyon féltem az első BÉT-emtől, fogalmam sem volt, hogyan fogok reagálni rá, ha két férfi áll előttem. Amikor nyílt az ajtó és bejöttek kézen fogva, majd’ kiugrott a szívem a helyéről. De szerencsém volt, mert kifogtam egy csodálatos párt. Nagyon ritka, hogy egy anyakönyvvezető elsírja magát, de ezúttal én és a kollégám is sírtunk. Ott álltak előttem, és még életemben nem láttam, hogy két ember ennyire szeresse egymást. A szertartás végén mindketten külön beszéltek a családtagjaikhoz, kvázi köszönetet mondtak nekik – na ekkor sírtuk el magunkat többen is. Ők például az idén is bejöttek hozzám a hivatalba, hogy elmondják, mekkora boldogság volt érezniük az elfogadást. Én pedig hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az élménynek, mert sok mindent átértékeltem magamban. Előtte magam se tudtam, hol vannak a határaim.

Szöveg: Hevesi Flóra, fotó: Szilágyi Stefánia, smink: Simon Lulu. Ez a cikk Az »igen« után megnyugodott a magzat szívdobogása címmel a 2011. évi októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.