A törékenynek tűnő bölcsész jó ízléssel irányítja az üzletet, miközben társaival könyvkiadót is alapított.
Minderről a boltban beszélgettünk, behúzódva a játékkuckó régi emlékeket felidéző sarkába.

Tiszta gyerekszoba ez itt.
Kovács Eszter: Mindig is így nézett ki az üzlet. Egyre több a könyv, és a játékok is gyarapodnak. Hétközben vannak meseolvasós, diavetítős és kézművesprogramok, de szervezünk angol, francia, német nyelvű játszóházat is.
Korábban irodalmi szerkesztőként dolgozott. Hogyan lesz egy „értelmiségi csúcsragadozóból” vállalkozó?
KE: Így alakult. Nem biztos, hogy vége van a komoly hangvételű munkának. Most azonban a gyerekirodalomra koncentrálok. Később azért szeretnék majd cikkeket és kritikákat is írni. Hét éve nem foglalkoztam ilyesmivel. De egy bölcsészhallgatónak az is nagy dolog, ha kiadó lehet és szerkesztő. És ez be is jött. Ráadásul saját kiadóm van és nincs főnököm.
Mikor fordult a gyerekkönyvek felé?
KE: Biztosan nem véletlen, hogy 2000-ben kezdtük, amikor megszületett a fiam. Korábban nem figyeltem a gyerekkönyvekre. Remélem, ha a gyerekek megnőnek, tovább is benne tudok maradni. Az írók is úgy vannak vele, hogy amíg kicsi
a gyerekük, addig írnak meséket…

Gyerekfejjel
Mi kell ahhoz, hogy egy felnőtt ember gyerekfejjel tudjon gondolkozni?
KE: Például ott van Marék Veronika, aki a Boribon-könyveket írja. Ő valamit nagyon tud, a mai kisgyerekek éppúgy odavannak érte, mint én annak idején. Ha valaki nagyon leegyszerűsíti a gyerekkönyvet, abból könnyen válik gagyi. Veronikában viszont van valami japános egyszerűség.
Olvastam, hogy Japánban a Laci és az oroszlán nagyon sikeres.
KE: Azért imádják, mert a félelemről szól, és arról, hogy ha le akarod küzdeni, akkor keresd meg a „saját oroszlánodat”. Japánban pedig különösen fontos, hogy egy fiú ne féljen…
Hát az itt is fontos… Vagy hogy legalább úgy látsszon.
KE: Nos, igen. Veronika azt mesélte, hogy találkozott sok felnőtt férfival, aki plüssoroszlánt hordott a zsebében, kabalaállatnak.
Érdekes, hogy ha kissé szét vagyok csúszva, kifejezetten megnyugtatnak Weöres Sándor gyerekversei – ilyenkor rendszeresen elkobzom az unokaöcséimtől a Bóbitát.
KE: Akkor jó a gyerekirodalom, ha a felnőtteket is „berántja”. Berg Judit Rumini című könyve, amely most elnyerte az „Év gyerekkönyve” díjat, valóságos kis kalandregény. Nagyon izgalmas felnőtteknek is, gyerekeknek is: a fiam például életében először izgult egy regényen. Itt tanulta meg, milyen érzés, amikor a fejezetek végén nincsenek elvarrva a szálak.
Végül is azért nyitották meg ezt a helyet, mert nem tudtak könyvet adni a gyerekeik kezébe?
KE: Részben igen.
És az Ön használt, régi gyerekkönyvei?
KE: Azokat biztonsággal tudtam ajánlani. De az ember szeret vásárolni a gyerekének ilyeneket. És szerettem volna könyveket kiadni is. Ezzel akartuk kezdeni, de rá kellett jönnünk, hogy jobb, ha először a boltot nyitjuk meg. Egyébként mindkettőről le akartak beszélni.
Merthogy?
KE: Bele fogunk bukni, mondták. Persze már akkor sem értettem, hogy miért. Minden könyvesboltban a leghátsó, legótvarabb sarokban van eldugva a gyerekkönyv. Az üzlet már hat éve nyílt meg, és nem mondom, hogy szárnyal, de köszöni, jól van.
Azért már nyitottak még egyet, Budán…
KE: Persze, bővülünk. A könyvkiadást is élvezem, de még mindig ott tartunk, hogy megy bele a pénz.
Miért könnyebb kiadót szervezni egy kis meseboltra?
KE: Mert közvetlen kapcsolatban vagyunk a vásárlóinkkal, és pontosan tudjuk, mire van igény. Figyelem a külföldi piacot – sajnos, még mindig messze vagyunk tőle, de tudom, mire van szükség. Ettől függetlenül is mellétrafálunk néha.
Mi az, ami a legjobban beütött?
KE: A Friss tinta, a gyermekvers-antológiánk nagyon-nagyon bejött. Onnan datálom, hogy kiadók vagyunk. Láttam, hogy sokan rajonganak a versantológiákért, ám mindig csak a Cini-cini muzsikát tudtuk adni, ami remek, de már ötvenéves.

A szerkesztőnek nincs mesélőkedve
Lehet, hogy a következő lépcsőfok az lesz, hogy szerzővé növi ki magát?
KE: Ja, hát az soha nem lesz. Nincs olyan fantáziám. Teljes bizonyossággal meg tudom mondani valamiről, hogy jó vagy nem, de nincs elementáris mesélőkedvem. A gyerekeimnek sem tudok fejből mesét improvizálni. Vagy olvasok nekik, vagy beszélgetünk.
Mi volt a kedvenc mesekönyve a Boribonon kívül?
KE: Astrid Lindgren – híres svéd gyerekkönyvszerző, a Harisnyás Pippi írója – egyik könyve, amit csak egyszer adtak ki. Az oroszlánszívű testvérek. Rémlik?
Nem.
KE: Szoktam kérdezgetni az embereket róla. Furcsa könyv. Elmesélve szinte borzasztó: két fiúról szól, akik meghalnak. A mese a haláluk után játszódik. Aztán ott is meghalnak… Nagyon izgalmas fantáziajáték, és mélyen megmaradt bennem.
Ha ránéz az ide betérő gyerekekre, kapásból megmondja, mire fognak rákattanni?
KE: Inkább a szülők láttán. Mindig a szülő választ.
Lehet finoman terelgetni őket? Hogy ne vegyék meg az ócskát, hanem a jobbat?
KE: Lehet. Maguktól is „terelődnek” azáltal, hogy mire helyezzük a hangsúlyt. Kérdezgetnek, bizonytalanok.
Mit csinál, ha egy gyerekkönyv nagyon rossz, de azért rengetegen megvásárolják?
KE: Ki nem adnám. De azért tartok belőle a boltban…
Látta Tom Hanks és Meg Ryan filmjét, A szerelem hálójábant? Abban a kis mesekuckót próbálja felvásárolni a ronda, nagy könyvpláza.
KE: Éppen azután nyitottunk meg, hogy azt vetítették a mozikban. Gondoltam is, hogy Meg Ryan meghitt kis boltja jó minta számunkra. Nekünk szerencsénk, hogy a könyvek fix árasak, így nem tudnak bennünket lenyomni a nagy üzletek.
Sokan siránkoznak, hogy a gyerekek mennyi szemetet kapnak. Tényleg kétségbe kell esni?
KE: A szülőkön és az óvónőkön múlik, mit kapnak. A gyerekeknek majdnem minden tetszik, amit mutatunk nekik. A fiamon látom, aki hétéves, hogy egészen jól kialakult az ízlése. A négyéves lányom még formálható. A szülők és az óvónők viszont néha borzasztó dolgokat látnak és gondolnak szépnek. Én a kínrímes versikéket viselem a legrosszabbul. Semmi szükség nincs az ostoba kántálásra. Anyák napján – meg minden más ünnepen – ilyen verseket mondanak.
Strapásabb mesélni a gyereknek, mint bekapcsolni a tévét, vagy leültetni őket a gép elé.
KE: Aki már könyvet vesz, az olvas is. Nem érzem elkeserítőnek a helyzetet. Iskola környékén szoktak elromlani a dolgok.
A kötelező olvasmányoktól? Szokás kételkedni abban, hogy a Kincskereső kisködmön alsósoknak való lenne.
KE: Vagy a Tüskevár. Annyira nehéz és hosszú olvasmány… És mindegyik szomorú. A humorral viszont meg lehetne fogni az iskolás korú gyerekeket!

Új idők szelei
Mondjon példát! Mi az, ami nagyon megy?
KE: Vannak a Kis vakond-könyvek, Marék Veronika művei vagy az új kedvenc, Bartos Erikától a Bogyó és Babóca. És most jön ki egy vadiúj könyvünk, Czigány Zoltán meséje, a Csoda és Kósza. Ők két ló, mindkettő elég hülye, főleg a Kósza. Fetrengeni lehet a röhögéstől. Egyébként a csehek is nagyon jók ebben.
A múltkor láttam egy Kis vakond-epizódot – szintén az unokaöcséimmel –, amelyben a nyuszifiú adott egy puszit a nyuszilánynak, annak megnőtt a hasa, aztán megszült. Miközben a kis vakond volt a nőgyógyász.
KE: Van, aki megütközik ezen, és van, aki szereti. Nyugaton sokkal több olyan könyv van, ami arról szól, hogy – például – elváltak a szüleim. De Bolognában láttam egy olyat, amely arról szólt, hogy a nagymamának Alzheimer-kórja van. Ez már nekem is furcsa. De az alapproblémákról kevés mű szól.
Van egy Boribon-történet, amiben a játékmackó beteg lesz, és orvost kell hívni hozzá.
KE: Mi kértük Veronikát, hogy írjon erről, mert nem volt könyv, ami betegségről és doktor bácsiról szólt volna. Vagy most megjelentettük a Bilikönyvet. Igaz, hogy már az is harmincéves. Arról szól, hogy Samu kap egy bilit, és nagyon ügyesen sikerül neki használnia. Samu a kisgyerekek között igazi sztár, és akiknek elolvassák a mesét, könnyebben szoknak le a pelenkáról.
Tízéves a Harry Potter-sztori. Szeressük?
KE: Szeressük! Nagyon sok jó dolgot ötvöz. A detektívregényt, a fantasyt, a klasszikus iskolaregényt és még vagy négy-öt dolgot. Jók a karakterek, jól van megírva.
Rendben, de sok gyerek csak ezt olvassa, semmi mást.
KE: De ez mindig így volt! Van olyan gyerek – és felnőtt –, aki szeret olvasni, és van olyan, aki meg nem. Akkor sincs tragédia, ha a gyerek jobban szeret – mondjuk – focizni.

Kovács Eszterrel Bus István beszélgetett, fotó: Miklóska Zoltán. Ez a cikk a 2007. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.