Indiánosdi

2011. Augusztus 22.

Akik részt vesznek benne, állítják, hogy nem szerepet játszanak, hanem valódi énjükhöz találnak vissza. A nyári indián életforma igazabb, mint a hétköznapi létezés a sápadtarcúak világában.

Magyar indiánok voltak és vannak. Tipiben laknak, tábortűz körül dobolnak, indián módra kenuznak vagy lovagolnak. Mindezt hazai tájakon teszik, rejtőzködve – amennyire lehet – a kíváncsiskodók szeme elől.

Magyar fiúból indián főnök?
Fehér Szarvas már gyerekkora óta érezte, hogy az indiánok között van a helye. Aszülők hiába próbálták az indiános megszállottságot kiverni az ő Sanyikájuk – Borvendég Deszkáss Sándor – fejéből, mert nem lehetett. Paplan alá bújva olvasta aWinnetout, barátokkal szervezte a „vadnyugati csapatot”. Ezt más fiúk is tették akkoriban, a két világháború közötti Magyarországon (és teszik valamilyen formában maiak is). Csakhogy az ő számára ez komoly dolog volt, s érdeklődése nem múlt el a kamaszévekkel. Kiterjedt levelezést folytatott, mellyel az indiánok helyzetén próbált javítani. Hálából a nevadai sosonok tiszteletbeli főnökké választották. A Szikláshegyek varázslója című regényében azt beszéli el, hogyan fogadta el indián barátai meghívását. A színes és szakszerű leírásokat olvasva alig hihető, hogy a szerző az egész utat csak aképzelet szárnyán tette meg. Valójában soha nem járt külföldön. Az viszont nagyon is valóság, hogy a szocialista rendszerben indiános érdeklődése miatt gyanússá vált és börtönben is ült. Indiános témájú könyvei nagyon alkalmasak arra, hogy a kamaszok képzeletét felgyújtsák. Még praktikus tanácsokat is adnak az indiános játékhoz: leírják, hogyan kell ruhákat, eszközöket készíteni.

Bakonyi indiánok
Követők vagy inkább hasonló lelkek pedig akadtak. Amikor Cseh Tamásra gondolunk, valószínűleg úgy látjuk magunk előtt, hogy gitárral énekel a színpadon. Holott ez csak az egyik énje, teljes szívvel vallotta magát lakota indiánnak. Ő indította el a bakonyi indiános játékot, ami ma is sokakat mozgat meg nyaranta. Kezdetben néhány kamasz nyári szórakozásáról volt szó: a hajukba tollat tűztek, a farmernadrágjuk szárára függönyrojtot varrtak, és két csoportra szakadva bevették magukat az erdőbe. A játék lényege az volt, hogy saját készítésű nyilakkal próbálták egymást lelőni. Idővel a létszám duzzadt, a játék komolyabbá érett. Eszközeiket és ruházatukat ma is saját kezűleg készítik, de eredeti minták alapján, néprajzi hűségre törekedve. Ha fényképet látunk róluk, nem is gondolnánk, hogy nem amerikai indiánok. A harcias jelleg mindvégig megmaradt. A nyári játék időtartama alatt az egyes törzsek – varjak, feketelábak, sejenek, sziúk – külön táborokban állítják fel a tipiket. Az őrszemek éjjel-nappal lesik, mikor készül a sűrűből támadás. A játék lényegéhez tartozik, hogy a harcosok „megölik” egymást vagy foglyokat ejtenek. Az egésznek ez ad keretet, dinamikát. Más indiánok a békés játékot kedvelik.

Más indiánok?
A fiatal Cseh Tamás is meglepődött, amikor arról hallott, hogy nem ők az egyetlenek, merthogy a Dunánál már évtizedek óta működött egy másik csoport. A dunai indiánok a maguk módján, kicsit másképp szerveződtek. Az ő játékuk békés volt, néprajzi tudásuk magas szintű. Kenuztak, lovagoltak, gondosan előkészített szertartásokat adtak elő.
A dunaiak alapító atyja Baktay Ervin neves Kelet-kutató és néprajztudós volt – akinek színes személyiségébe belefért az amerikai indiánok iránti érdeklődés is. A kezdet kezdetén az általa szervezett „vadnyugati csoport” még díszletek között játszott, jelmezes szereplőkkel. A harmincas évektől azonban kijártak a Szentendrei-szigetre, és ezzel a játék jellege is változott. A természeti környezetben a résztvevők valóban indiánnak érezhették magukat. Idővel a nők is bebocsátást nyertek a játékba, és ettől a táborozás családiasabb lett.

Magyar sajátosság?
Indiános játék más országokban is folyik. Van, ahol komoly infrastruktúrája is kialakult. Főleg Nyugat-Európában jellemző, hogy a különleges alapanyagokat (bőröket, sastollat) szaküzletekben is meg lehet venni. Vagy akár a kész pipát, tomahawkot. Sokak szerint többet ér az az eszköz, amit nehezen felkutatott természetes alapanyagokból saját kezűleg készít az ember.
Talán nem hangzik meglepően, hogy az indiánosdi hagyománya Amerikában nyúlik a legmesszebbre. Már az 1773-as bostoni teadélután alkalmával is indián jelmezt hordtak azok a lázadók, akik a hajóról a tengerbe öntötték a teát. De nem is kell ilyen messzire visszamenni. 1901-ben történt, hogy egy filantróp földtulajdonos, Ernest Seton saját birtokán indián tábort szervezett a környéken garázdálkodó helyi ifjaknak. A tábor sikeres volt,
a kamasz fiúk energiáját remekül lekötötte az indiánosdi. Seton hitt a játék pedagógiai erejében, és újabb táborokat indított. Akkoriban fejlődött ki Amerikában a cserkészet, s az ő hatására ott is megjelent egy indiános vonal, érdekes módon főleg a lánycserkészeknél. A harmincas években táborozó lányok hajpántot hordtak, maguk készítették az öltözéküket, maguk főztek, és gondosan rendben tartották a tábort. Az indiánosdi valójában csak ahhoz adott keretet, hogy a hagyományos női, háziasszonyi szerepet gyakorolják. Más táborokban más irányt vett az indián játék. Akadt olyan csapat, amely egészen elvált a cserkész külsőségektől, és csak az indián hagyományok ápolására koncentrált. Valódi indiánokat is meghívtak oktatónak, gyönyörű kézműves tárgyakat készítettek. Például a Colorado állambeli La Juntában sok évtizede működik egy Koshare indián csapat, saját múzeumuk is van.
A hetvenes években a hippiknek is megtetszett az indiánosdi. A maguk módján művelték, sajátos életfelfogásukat hirdetve a szabadon kombinált motívumokkal. A néprajzi hűség nem volt az erősségük. Akkoriban az indián hobbimozgalom már jól fejlett volt, saját magazinokkal, elszánt művelőkkel. Volt, akit inkább akézművesség érdekelt, és volt, akit inkább a tánc, a dobolás. Avalódi indiánoknak ez a nagy érdeklődés tetszett is meg nem is. Az ő kultúrájuk ne legyen hobbi tárgya, érezhették sokan. Ugyanakkor Pow Wow nevű találkozóikon a mai napig szívesen fogadják a külső érdeklődőket – már csak azért is, mert ilyenkor nagy keletje van az eladásra kínált kézműves tárgyaknak.
Cseh Tamás elmondja a vele készített interjúkönyvben, hogy az indiános játékban, akármilyen szép is az egész, akadnak olykor tökéletlen momentumok, amikor átsejlik a civil lét. Például elszabadul egy nejlonzacskó, és sodródik a tábor közepén. Vagy furcsán hatnak a konzervdobozok a töltött káposzta felirattal, de hát kénytelenek ilyeneket enni, mert nincs joguk az erdőn vadászni. Mindezek ellenére vannak olyan pillanatok, amikor a résztvevők egyszer csak a maga teljességében átérzik saját indián voltukat. Hajnal van, lovagolnak, az oldalukon az íj… és minden tökéletes, a játék nem játék, hanem valóság.
Az indiánosdi játék sokféle formát nyert attól függően, hogy a szervezők – pedagógusok, hippik, néprajzosok – éppen mit vetítettek bele saját értékrendjükből. Az indián jelmez olykor még politikai üzenetet is hordoz, ám a fehér ember hiába öltözik indiánnak, úgyis csak önmaga marad.