A zsidó-keresztény kultúrkörben a szeretet, azempátia, az önzetlenség alapfogalom: mindannyian ismerjük a bibliai irgalmas szamaritánust, aki megmentette egy kirabolt és megsebesített embertársát. Valóban segítő kezet nyújtunk minden körülmények között, hamódunkban áll?

Egy szörnyű bűntény krónikája
1964. március 3-án New Yorkban a 28 éves Kitty Genovese éjnek évadján kiszállt a kocsijából, és gyalog indult haza. A sötét utcán orvul megtámadták, megerőszakolták, majd halálra késelték. Abántalmazás és a lassú kínhalál körülbelül fél órán át tartott, a később felvett jegyzőkönyv szerint 38 ember nézte és hallgatta végig a környező ablakokból Kitty hangos jajveszékelését, rimánkodását. Senki sem sietett a segítségére, de még a telefonkagylót sem emelték fel, hogy tárcsázzák a rendőrséget. A brutális bűntett és a szemtanúk megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedése mélyen megrázta a világot. Joggal merült fel a kérdés: vajon azért hagyta egyszerűen meghalni Kittyt ez a sok ember, mert a modern társadalomban annyira eluralkodott a közöny és az érzéketlenség? Az eset után kikérdezték a szemtanúkat: bár hangsúlyozták, hogy „nem akartak belekeveredni”, valamennyien reszkettek, szemlátomást egy csöppet sem voltak közömbösek a lány sorsa iránt. Akkor mégis mi lehetett az oka, hogy nem segítettek?
A pszichológusok a „be nem avatkozás” elvének (vagy Genovese-szindrómának, vagy bystander-effektusnak) nevezik azt a jelenséget, amikor az emberek bizonyos körülmények között elmulasztanak segítséget nyújtani embertársuknak. A felkavaró gyilkosság szociálpszichológiai kutatások sorát indította el, arra keresve a választ, hogy milyen feltételek esetén valósulhat meg ez a riasztó viselkedéstípus.

A be nem avatkozás lehetséges okai
Abból indultak ki, hogy minél több ember lát egy kritikus helyzetet, annál kevésbé valószínű, hogy bárki közbelép. Ilyenkor mindenki arra gondol: valaki más már biztos intézkedett, ha pedig mégsem, annak oka van. Talán nem is akkora a veszély, hiszen különben a többiek már nyilván cselekedtek volna. A be nem avatkozás tehát alapulhat normakövetésen vagy azon a félelmen, hogy az ember kilóg a csoportból, nevetségessé válik, mert félreértelmezi, túldramatizálja a helyzetet. A segítségnyújtás egyik legerősebb kerékkötője a konformitás.
Egy kísérlet során Bibb Latané és Judith Rodin egyetemi hallgatókkal töltetett ki egy tesztet, közben a női kísérletvezető egy függöny mögött hangos sikoltással, puffanással azt a látszatot keltette, mintha balesetet szenvedett volna. A kísérlet érdekes eredményt hozott: a tesztet egyedül kitöltő egyetemistáknak 70 százaléka sietett a bajba jutott nő segítségére, a párosával dolgozóknak viszont csak 20 százaléka mozdult meg. A kiértékeléskor azzal magyarázták tétlenségüket, hogy mivel a párjuk nem tett semmit, úgy vélték, hogy nem lehet komoly baj.
A csoport gátló hatásáról más elmélet is született. Eszerint a Genovese-gyilkosságot végignéző emberek között megoszlott a felelősség. Speciális csoporthelyzetéből adódóan ki-ki úgy gondolta: nem csak ő a felelős, hiszen sokan vannak, ezért feltételezhető, hogy másvalaki fogja értesíteni a hatóságokat, vagy már meg is tette. John Darley és Bibb Latané kísérletében a résztvevők külön-külön szobában tartózkodtak, csak mikrofon és fülhallgató útján érintkezhettek egymással. A kutatók kétféleképp játszottak le nekik egy epilepsziás rohamot: az egyik esetben mindenkivel elhitették, hogy csak az ő mikrofonja van bekapcsolva, a másikban pedig a kísérleti személyek úgy tudták, hogy a többiek is hallják a szörnyű hangokat. Itt is beigazolódott az előfeltevés: ha az ember azt hiszi, egyedül ő értesül valami nagy bajról, sokkal inkább hajlamos cselekedni, mint ha azt hiszi, az információ sokakhoz eljut, így megoszlik a felelősség.

Néha mégis segítünk
Elliot Aronsont, a neves szociálpszichológust egy sátorozás alkalmával teljesen más élmény érte, mint az emberi természetről hátborzongató képet festő fenti eredmények. Az éjszaka közepén rémült kiáltásra lett figyelmes: kimászott a sátrából, és azt látta, hogy emberek százai sietnek zseblámpával a kezükben a feltételezhetően szerencsétlenül járt hang tulajdonosának felkutatására. Amikor kiderült, hogy a helyzetet félreértették, szinte csalódottan vették tudomásul, hogy nincs rájuk szükség. Miért viselkedtek a táborlakók egészen másképp, mint a Genovese-gyilkosság szemtanúi, illetve a kísérletek lehangoló reakciókat mutató alanyai?
Aronson szerint fontos körülmény, hogy a kemping lakói elszigetelt helyen tartózkodtak, valamiféle láthatatlan közösséggé kovácsolta őket az azonos érdeklődés és beállítottság, s kialakult bennük az egymásrautaltság érzése. Ráadásul nem vonulhattak biztos fedezékbe, nem hagyhatták el a helyszínt észrevétlenül: mivel közös terepen voltak, sorsuk is közössé vált. Ha valamiről nem vettek volna tudomást, annak következményeivel később szembe kellett volna nézniük.
Aronson személyes tapasztalatát egy szellemes vizsgálat igazolta. Irving Piliavin terepkísérletében a beépített ember rövid támolygás után összecsuklott egy New York-i metrószerelvény közepén. Az utasok az esetek többségében habozás nélkül a segítségére siettek. Nemigen befolyásolta őket, ha alkoholszag lengte körül és félig üres borosüveg volt a kezében (bár ilyenkor 50 százalékra fogyatkozott a jóindulat), és az végképp nem volt szempont, hogy hányan tartózkodtak a metrókocsiban. Áthatotta őket a közösségi érzés és az a tudat, hogy innen nem lehet észrevétlenül eltűnni, a lakásuk biztonságos védelmébe visszahúzódni.

Mikor segítünk?
Az emberből akkor tör ki segítőkészség, ha a szituációt kétséget kizáróan vészhelyzetnek értelmezi, és nem bizonytalanítják el a csoportnormák, illetve a fentebb felsorolt gátló körülmények. Sokat számíthat mások megerősítő gesztusa: számos kísérletben mutatták ki, hogy ha a szemtanúk közül csak egy ember is félreérthetetlenül veszélyesnek értékel egy szituációt, a többiek is sokkal könnyebben és szívesebben segítenek. A személyes felelősség vállalása is alapfeltétel: ahogy láttuk, az emberek hatékonyabban reagálnak, ha egymagukban észlelik egy társuk bajba jutását, mint csoporthelyzetben. Az emberek akkor sem önzetlenek, ha sietős az útjuk: John Darley és Daniel Batson kísérletében például azok, akiknek azt sugalmazták, hogy valahol sürgős dolguk van, kevésbé segítettek egy betegnek látszó embernek. Tekintettel vagyunk az esetleges haszonra is: ha úgy véljük, hogy semmit nem tehetünk az áldozatért, hajlamosabbak vagyunk kereket oldani, mint ha esélyt látunk a beavatkozás sikerére. A segítségnyújtásra azonban a legerősebb ösztönzést a legszilárdabb kötőerő, a szeretet adja. Családtagjainkért, barátainkért akár hőstettel felérő bravúrokat hajthatunk végre. Ha csak negyedannyira volnánk empatikusak ismeretlenekkel, mint szeretteinkkel, soha többet nem fordulhatna elő a Kitty Genovese esetéhez hasonló tragédia.

Szöveg: Hegedűs Barbara. Ez a cikk a 2011. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.