A pacsirta-bagoly meccset egyelőre, úgy tűnik, az előbbiek fölényesen nyerik. Ez nemcsak az utóbbiakkal kiszúrás, hanem össztársadalmi és össz-szexuális mutatónk szempontjából is igen aggasztó. Nem röhögni, komolyan beszélek.

Mondjuk ki nyíltan: pacsirtaterrorban élünk. Hiszen mi másnak lehetne nevezni azt a társadalmat, amelyben normálisnak tartott elvárás, hogy az emberi hajnali fél 8-kor már egy tömött buszon zötykölődjön sorstársai alvásszagú leheletében pácolódva. Ahol nem vonulnak milliók utcára, amiért hónapokon át sötétben kell munkába indulniuk. Emlékszem, amikor általános iskolásként a nulladik óra nevű elmebeteg találmány miatt hajnalokat vacogtam át a fagyos buszmegállóban. Istenem, mindjárt megszakad magamért a szívem.

[cikk=40017]

Szabálytalan bioritmus

Forradalmi tirádám után félve bevallom, hogy én magam a legvadabb pacsirták közé tartozom. Akkor vagyok a legboldogabb, ha 6 előtt ébredek, 7-kor már a második kávémmal csicsergek a laptop előtt, fél 8-ra pedig rendszerint elintézendőim öles listájának telefonálgatási részéhez érkezem. De ettől még mélyen együtt érzek az éjszakai működésre hangolt baglyokkal, akiknek ez az egész 8–4-ig munkaidős berendezkedés maga lehet a fizikai erőszak. Hát hogy lehet szerencsétlenektől elvárni, hogy akkor dolgozzanak, amikor épp minden porcikájuk aludna, és akkor hortyogjanak csöndben az ágyban, amikor szívük szerint az éjszakában röpdösnének? És ha ez nem lenne elég, gyászos helyzetüket még az össznépi megvetés is súlyosbítja.
A „hasadra süt a nap” típusú ítéletek még akkor születtek, amikor a természettel – és a természetből – élő embernek alkalmazkodnia kellett Gaia asszony ciklusaihoz.

De a 21. században nem tök mindegy, hogy az ember reggel 8-kor vagy este 11-kor írja meg azt a nyomorult beszámolót?

A libidó hasonlóképp működik. Nem tessékre jön. Márpedig ebben a merev munkaidő-mániában, amiben élni kényszerülünk, ezt is egy programpontként kell beiktatni. Reggel: kelés, délben: míting, este: szex. De mit csináljon az, akinek reggel minden porcikája szexet kívánna, ehelyett a harisnyáját kell rángatnia, hogy el ne késsen? Vagy itt vagyok például én, akinek rendre délután szökik egekbe a libidója. Nézhet rám bárki bármilyen szúrós szemmel, 2 és 4 között mindenen jár az agyam, csak a munkán nem. Számomra a déli országok sziesztája a világ legcsodálatosabb találmánya. Aztán eljön az este, amikor a „normális emberek” ágyba szoktak bújni egymással, én meg már csak arra vágyom, hogy a fejemre húzzam a takarót – egyedül.

A jövendő nemzedékért
Ha én felelős, a jövőért és a nemzetért aggódó politikus volnék, először ezt a kérdést vizsgálnám meg. Hiszen mindenkinek joga, hogy akkor szeretkezhessen, amikor éppen kívánja, és ne akkor, amikor épp ez a tantárgy következik a társadalom írta órarendben. Szép új világomban lenne valami központilag hitelesített kütyü, amivel a libidó erősségét lehetne mérni. Ennek alapján mindenki kaphatna egyéni időbeosztást és igazoltan hiányozható órákat. „Bocs, főnök, most mennem kell. Tudja, nekem 11-től 1-ig tart a libidórám.” De szép is lenne! Nem elég, hogy újra összhangba kerülhetnénk ösztöneink diktálta, természetes időbeosztásunkkal, de a születésszám is bizonyára nőne. Tudom, tudom, a szex társasjáték és nem pasziánsz, elméletem tehát némileg instabil alapokon áll, ha a rendszerbe nem kalkulálom be a párok libidójának összehangolását. További intézkedési terveim kidolgozását azonban későbbre halasztom. Mindjárt délután kettő.