A szálloda előtt álltunk, olyan éjjel 1 lehetett. Akkor már túl voltunk pár italon és pár órányi beszélgetésen.
A nyáresti flörtök csacsogásszintjéhez képest egész közel kerültünk egymáshoz. Okos volt, kedves, vicces. És gyönyörű. Ja, ezt már mondtam. Na szóval, ahogy ott húzta-vonta a kezem a bejárat felé, mert néhány óra múlva indult haza messzi országába, azt gondoltam, hogy itt minden egy tökéletes futó kaland irányába mutat. Rögtön ezután le is merevedtem. Valami olyasmit motyogtam, hogy bocs, meg hogy még nem jöttem ki egy szakításból, nem megy ez nekem, és elrohantam.

Azt persze már eddig is tudtuk, hogy a fiúknak rendszerint könnyebben megy az érzelemmentes szex, mint a lányoknak. És gondolom, milliónyi hasonló nyáresti jelenet játszódik le a Balaton-parttól Thaiföld holdfényes tengerpartjaiig. A szexre – talán csak látszólag – könnyen ráálló fiúk, akik vonakodó lányokat győzködnek. Hogy ebből mennyi az évszázadok alatt belénk vert bűntudat, nem tudom. De mintha klitoriszunk milliónyi idegvégződése egyenesen a lelkünkbe lenne bekötve, és hiába odakint a mechanikus ingerlés, legyen az technikailag mégoly briliáns, ha odabent nem történik semmi. A későkamaszos húszas éveket hátrahagyó ismerőseim közül azonban sokan azt vallják, hogy a szex megtanulható. Hogy igenis ki tudjuk kapcsolni az érzelmek iránti alapvető igényünket, és az egyébként szomorú tényt elfogadva, hogy itt és most bizony a technikáé lesz a főszerep, végeredményben valóban lehet élvezni a szexet csak úgy, önmagáért. Akár egy idegennel is.

Huszonévesen nehezen hittem mindezt, amikor 10 évvel idősebb barátnőm erről mesélt. Ő meg azon hitetlenkedett, hogy én képtelen vagyok rá. Talán nem emlékezett már a saját, 10 évvel ezelőtti önmagára? Most meg én vagyok harmincas, és azt meséli a minap 20 éves barátnőm, hogy a sráctól, akivel kavar, nem akar semmit, csak „jó a szex”, és hogy most mit csináljon, kidobja-e vagy sem. Meg hogy az előző pasijával – akivel hatalmas szerelemben éltek évekig – édeshármassal dobták fel a szexuális életüket, amikor ellaposodott.

[cikk=17825]

Csak úgy?

Nehezen tudtam mit mondani. Tanácsot adni meg főleg. Én egész huszonéves koromban szerelmes voltam. Percenként másba. Bárkivel bújtam ágyba, mindig elhittem, hogy ez valami igazi. Eközben legbelül szorongtam és rettegtem, hogy mégse, amitől viszont azonnal használati tárgynak éreztem magam. Szomorú és piszkos használati tárgynak. De az eszembe se jutott, hogy lehetne ezt élvezni csak úgy. Azért nem, mert képtelen voltam rá. És azt hiszem, ez így jó. Az embernek huszonévesen az a kutya kötelessége, hogy az igazit keresse. Más kérdés, hogy létezik-e, és ha véletlenül igen, akkor egy félig-meddig idegen ágyában célszerű-e keresni.

Mostanra viszont mintha megrekedtem volna valahol félúton. Akármennyire jólesne elhinni a bókokat, már alig veszek be bármit abból, amit a fiúk a hanyatt döntés érdekében a fülembe susognak. Ahhoz viszont – még? – túl idealista vagyok, hogy akkor is tudjak szeretkezni, ha közben nem érzem: itt most történik valami. Mármint a merev testek egymáshoz illesztgetésén túl. Hát, ezért hagytam ott a gyönyörű táncosfiút az utca közepén, akiért néhány órával előtte még sorban aléltak a rajongólányok. Köztük én is.

Fotó: Szilágyi Stefánia, Smink: Simon Lulu

Ez a cikk az Éva magazin egy régebbi számában jelent meg.