Kovács Bence
Hogyan kerül egy magyar Japánba? És miként tölti ott az életének közel 10 évét?
1988-ban végeztem az egyetemen, utána Japánban tanultam tovább az egyik professzorom javaslatára. Megszerettem az országot, idővel utánam jött a feleségem is. Jól érzem magam, elfogadnak, de ez nem Amerika, ahol mindenkit tárt karokkal üdvözölnek, itt egy kicsit távolságtartóbbak az emberek.

Csak este értettük meg
A márciusi nagy rengés napján hol tartózkodtál? Korábban átéltél már ehhez hasonló rengést?
Ehhez hasonló rengést senki sem élt át. Az átlagos rengések 4-esek, már a 6-os is kifejezetten erősnek számít. Bár a japánok az ilyesmit elég higgadtan kezelik, sőt szeretnek felvágni azzal, hogy félvállról veszik az akkora rengést is, ami a külföldieket megrémiszti, ezúttal ők is nagyon megijedtek. Én épp a magasvasúton voltam. Bent állt a vonatunk egy állomáson, így nem szorultunk be órákra. Még rengett a föld, amikor hangosbemondókon tájékoztattak mindenkit, hogy a rengés központja Mijagi prefektúrában (Tokiótól 200–300 km-re) volt. Akkor rémültem meg igazán. Hiszen ha ennyire távol is ilyen hatalmas rengés érezhető, ott vajon mekkora lehetett a pusztítás? És akkor a cunamiról még nem is tudtunk. Sokan azért haltak meg, mert a cunamiriadó ellenére sem tudták elképzelni, hogy a hullámok olyan magasra is felcsaphatnak, ahová az áradás elől menekültek. Mindezt azonban csak este tudtam meg, a rengés után ugyanis még üzleti tárgyalásom volt. Csak este, a tévét nézve értettük meg, hogy mekkora a katasztrófa, és mit is jelent az országra nézve.
Szerinted a japán kormány tényleg félre- vagy rosszul tájékoztatta a lakosságot?
A tömegtájékoztatás a földrengés idején nagyon jó volt. Mindenki végezte a dolgát, az eseményt azonnal bemondták még a metróban is. Az emberek sisakban rohangáltak az utcán, lementek a házak elé... De ez Tokió. Hogy az északi területeken mi történt, azt mi is csak a híradásokból tudtuk meg. A mobilok használhatatlanná váltak, sms-t viszont lehetett küldeni, az internet és a vonalas telefon működött.

Erkölcsi kérdés
Miért döntöttetek úgy, hogy maradtok?
A távozás gondolata senkiben sem a földrengés, hanem a fukusimai események miatt merült fel. Szinte azonnal jöttek a hírek, hogy Fukusimával valami baj lehet, de hogy milyen nagy, az azon az első hétvégén még nem volt világos. Hétfőn (március 14-én) tudtuk meg, hogy mekkora a baj. Először a külföldiek kezdtek aggódni, de egy idő után a japánok is láthatóan nyugtalanná váltak. Hogyan döntöttünk a maradásról? Egyszerűen figyeltük a híreket és mérlegeltünk. Ha valaki hajlandó volt a pánikon túl a tényeket is nézni, annak rá kellett jönnie, hogy nem lett egész Japán hirtelen radioaktív. Szóval úgy gondoltam, hogy nem vállalok nagy kockázatot, ha maradok. A döntésnek van egy etikai oldala is. Én idekint egy cég vezetője vagyok, felelősséggel tartozom emberekért. Ha elrohanok, hogyan nézek a szemükbe, amikor a veszély elmúltával visszajövök? Nem szabad visszaélnem azzal, hogy bármikor elmehetek. Japánban fokozottan kell figyelni az imázsra, a kifelé mutatott képre. Ha becsukjuk a céget és fél év múlva visszajövünk, az nyomot hagy a korábban kiépített kapcsolatokon. De hangsúlyozom, én nem valami hősies tettet hajtottam végre azzal, hogy maradtam. A kockázat, úgy éreztem, vállalható.
A március 11-e óta eltelt időről mit tapasztaltál?
Szendaiba, úgy tűnik, fokozatosan visszatér az élet. De a parthoz legközelebbi városokból nem maradt semmi sem. Az ottaniak menekülttáborokba, sportcsarnokokba kényszerültek, és azóta is ott élnek. 28 ezer ember meghalt és 200 ezer menekültként tengődik, ez az igazi baj.
Az épületeket, utakat nagyon gyorsan helyreállították, de az emberi problémákkal nem birkóznak meg olyan gyorsan, mint ahogyan elvárnánk. Mert a szolidaritás óriási, sokan és szívesen adnak pénzt, mégis megmaradt egyfajta távolságtartás.

Összetartás
Hogyan reagáltak a helyiek az eseményekre?
Fukusima miatt van némi élelmiszerhiány és érezhető a felvásárlási láz. A japánok nagyon összetartóak, ha azonban a privát szférájuk súlyosabban sérül, akkor az együttérzés gyorsan elhalványul. De más népekhez viszonyítva az itteniek viselkedése és reakciója még mindig nagyon kulturáltnak és visszafogottnak mondható.
Külföldiként nem érzed most kiközösítve magad?
Abszolút nem. Pont arról van szó, hogy együtt éltem át velük ezeket az eseményeket, a közösség tagja lettem. Főleg, hogy utána is itt maradtunk. A katasztrófa közelebb hozott minket.
Meglátásod szerint a japánoknak most mire van szükségük? Pénzre, élelmiszerre, gyógyszerekre, önkéntesekre?
A pénz sosem árt, de Japán gazdag ország. Én az adakozás mellett úgy gondolom, hogy azzal tudok a legtöbbet segíteni, hogy nem megyek haza, és például nem mondom le az előre megtervezett síkirándulásomat. Most az a legnagyobb veszély, hogy mindenki megijed az országon belül és kívül, és bezárkózik, ami a gazdaságra nagyon veszélyes. Pedig ebbe a rossz és gyászos hangulatba nem szabad belefeledkezni. Ott kell lenni, el kell menni Japánba. Az emberek irracionális félelme okozza a legnagyobb károkat.

Fudzsitani Ai
Hol voltál a földrengés idején?
Sindzsukuban, Tokió központjában, egy első emeleti helyiségben. Amikor elért hozzánk a rengés, olyan erősen megmozdult minden, hogy nem tudtam megállni a lábamon, automatikusan egy asztal alá másztam. Akkor döbbentem meg igazán, amikor meghallottam, hogy az epicentrum Tóhokuban volt, vagyis Tokiótól jó messzire. Megpróbáltam hazajutni, de minden közlekedési eszközt leállítottak. Sindzsukuban láttam egy hatalmas kivetítőn, ahogy a tóhokui cunamiban mindent elnyel a víz, a folyók visszafelé folynak, elragadnak falvakat és városokat. Aznap éjjel sokaknak kellett 3–5 órát is gyalogolniuk, hogy hazaérjenek. Nekem szerencsém volt, mert egy barátom felajánlotta, hogy aludjam nála, így azt az éjszakát ágyban tölthettem.

Úgy élni az életet, mint eddig
Japánban elég sűrűn tartanak földrengésgyakorlatot. De mire elég az egy ilyen helyzetben?
Minden iskolában rendszeresen, évente legalább egy-két alkalommal van evakuációs gyakorlat. Ezzel felkészítenek tűzre, földrengésre vagy cunamira, attól függően, hogy az adott körzetben milyen természeti katasztrófák történtek a múltban, ezért mi várható. Mivel Japánban a földrengés a leggyakoribb, én is több földrengésgyakorlaton vettem részt.
Hogyan változott meg a mindennapi életed?
Az események után összeállítottam egy vészhelyzeti táskát, amit folyton a bejárati ajtó mellett tartok. A táskában csupa olyan holmi van, ami jól jöhet evakuáció esetén. Például egy guriga vécépapír, műanyag zacskók, fehérnemű, egy üveg víz, szappan, fogkefe – ilyesmi. Most Japánban mindenki azon gondolkozik, hogy mit is tehetne. A tévéreklámok ezt az üzenetet sugározzák: „Ganbarou Nippon!” Vagyis tegyünk meg Japánért mindent, amit csak tudunk. A „ganbarou” azt jelenti: mindenkinek együtt kell működnie ahhoz, hogy kijussunk ebből a helyzetből.
A legtöbb, amit az átlagember tehet, hogy úgy él, ahogy eddig. Nem szabad pánikba esni, nem szabad készleteket felhalmozni. Normálisan kell élni, dolgozni, enni és megpróbálni takarékoskodni az elektromossággal. Ha mi mindezt megtesszük, az már segít a Tóhokuban élőkön. Tokió azonban nem állhat le, a gazdaságnak tovább kell működnie.
A földrengés epicentruma egy távolabbi vidéken volt. Mi történt volna, ha Tokió a központ?
Tóhoku körzet, különösen pedig Ivate, Fukusima és Mijagi prefektúra 52 évvel ezelőtt már elszenvedett egy hatalmas cunamit. Az itt élők évente többször is cunamigyakorlaton vesznek részt, s a korábbi tragédia után egy különleges víztörő gát is épült. De most ez sem volt elég. A cunami erejére senki sem számított. Családok szakadtak szét, barátok vesztek oda.
Az embereknek tényleg mindenük odalett, mégis kitartanak és megőrzik az emberségüket. Sokat gondolkozom, hogyan tudnak ilyen erősek maradni. Az ok a mura-sziakai lehet, vagyis a falusi szellem, amit 18 éves koromig, amíg a szülővárosomban éltem, szívből utáltam. Mindenki ismer mindenkit és mindent tud a másikról. Amikor egyetemre költöztem egy másik prefektúrába, nagyon boldog voltam, hogy végre egyedül lehetek, most pedig Tokióban élek és fogalmam sincs, kik a szomszédaim. Tokióban az emberek nem törődnek egymással, nincs kapcsolat közöttük. Azt sem tudjuk, ki az, aki eltűnt, ki az, aki él. A mostani katasztrófa azonban kisebb, szoros kötelékkel összefonódó közösségeket érintett. Az emberek gyerekkoruk óta ismerik ott egymást, mindennap közösen dolgoznak, és segélyosztás idején türelmesen állnak a sorban, nem tülekszenek a többiek elé. A fiatalok segítik az idősebbeket. A fosztogatás itt elképzelhetetlen. Ki fosztana ki kit? Mindenki ismeri a másikat. És Japánban a kis közösségek általában ilyenek.
Korábban gyűlöltem a mura-sziakait, de mára megértettem, hogy Japánnak ezt meg kell tartania. Kölcsönösen segítjük egymást a szenvedőkkel, az átélt eseményeken keresztül Japán helyre fog állni, és a most számkivetettek visszatérhetnek az otthonukba.

Sebők Anna interjúji. Fotó: europress, Reuters/ kim kyung hoon/ vándorkő
Ez a cikk a 2011. évi júniusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.