„Normális” esetben az ugye úgy van, hogy az ember megismer valakit, aztán egyszer csak rájön – ki előbb, ki később – , hogy többet akar attól a valakitől.

Aki akkor persze már nem csak egy „valaki”, hanem nagyon is Valaki, névvel, forrón vágyott ajkakkal és egyéb tervekkel. E további terveknek nem feltétlenül kell nagy ívűeknek lenniük, korlátozódhatnak akár egyetlen éjszakára is, de nem ez a fontos, hanem a sorrend: előbb van a személy, aki felkelti a vágyat. Van aztán a fordított sorrend, amikor előbb születik meg a vágy, és ahhoz találódik meg a célszemély. Teháta „Valaki – vágy – szex” logikai lánc a feje tetejére állva úgy néz ki, hogy „vágy – Akárki – szex”.

Társasjáték társtalanul

Ez utóbbi képletben az a legérdekesebb, hogy Akárki személye a legkevésbé érdekes. Ő az, aki az aznap es�te az utunkat keresztező személyek közül a legalkalmasabbnak tűnik a rá�osztott szerep eljátszására. Mondhatni statiszta életünk színpadán, melyen még csak nem is mi rendezzük a darabot. Ha nincs Ki, akkor mi vagy még inkább minek a hiánya kelti fel a vágyat újra és újra? Az biztos, hogy ennek a Valaminek jó erős cuccnak kell lennie, ha oly sok csalódás után képes sokadszorra is beleűzni minket egy soha-igaz-nem-volt randevúba.

A sok lehetséges válasz között nyilván ott van az élen a magány – de az önmaga farkába harapó csábítás még senkinek nem szerzett valódi társélményt. Hát van magányosabb pillanat annál, mint amikor az előadás után legördül a függöny, és a feljövő fénnyel együtt a képünkbe tolja magát a rideg valóság, hogy megint csak használtunk valakit, rosszabb esetben használtak minket? Ahogy egy barátnőm mondta, mindegy, milyen volt az éjszaka, reggel akkor is egyedül mész haza a metrón, ugyanabba a rohadt magányos életbe, ami elől előző este elmenekültél. Ha pedig otthon nem az egyedüllét vár, hanem ne adj’ isten Valaki, az egész annyira szörnyen elviselhetetlen, hogy azt most hagyjuk is.

Mila Kunis és Justin Timberlake a Barátság extrákkal című filmben

Maradjunk csak az egyszerű verziónál, amikor a társtalan életünkbe beletuszkolt néhány órányi társasjáték után baktatunk hazafelé. Fejünket a fáradtság és talán némi másnap, vállunkat az újabb elejtett vad húzza. És ha nem volt egyértelmű a szereposztósdi, szívünket nagy valószínűséggel jó adag csalódottság vagy bűntudat fájdítja. A kihasznált-kihasználó skála két végén valószínűleg a naiv fiatal lány, illetve az elcinikusodott, rutincsábító férfi prototípusa található, a kettő között végtelen számú variációval.

Ismerd meg magad

Azzal persze semmi baj nincs, ha két ember úgy dönt, hogy ideig-óráig használják egymást, aztán továbbállnak. Tiszta játékszabályokkal az egyéjszakás lazulástól a hosszú távú szeretői viszonyig sok minden belefér. Az viszont durván tudja rombolni a személyiséget, ha valaki évekig nem ismeri fel, hogy amit csinál, az puszta szerepjátékosdi. Naiv fiatal lányként statisztáltam eleget gaz csábítók színpadán, mire megtanultam megkülönböztetni az igazit a mesétől. De ez talán normális is. Az embernek huszonévesen az a dolga, hogy hülye legyen, harmincon túl meg az, hogy benőjön a feje lágya. De olyan sok embert látok, akinek mintha sose esne le a tantusz. Akik sztanyiszlavszkiji átéléssel képesek újra és újra színpadra lépni, és elhinni, hogy itt és most valami igazi történik. Ők azok, akik olyan rég találkoztak a rengeteg ottmaradt jelmezcafat és sminkmaradék alatt megbújó önmagukkal, hogy talán már magukra se ismernének.

fotók:Pinterest, facebook, portréfotó: Szilágyi Stefánia