Bár különböző egyéniségek és más-más pályát jártak be, sok köztük a hasonlóság. Kitartóak és felveszik a kesztyűt, ha előítéletekkel vagy elavult oktatási módszerekkel kell megvívni. Populárisnak nem nevezhető műfajukban már eddig is komoly ismertségre tettek szert.

Kézdy Luca Magyarország egyetlen női jazzhegedűse. Idén játszott már Párizsban, Jeruzsálemben és Brüsszelben, Budapesten legutóbb a kortárs jazz talán legnépszerűbb előadójával, Erik Truffaz-val lépett színpadra. Együttesét, a Santa Divert szakmai körökben az egyik legígéretesebb jazzformációnak tartják.

Miből lesz a fenegyerek?
A 28 éves hegedűs kedvesen játékos, mégis nagyon tudatos szólóit hallgatva senki nem gondolná, milyen kanyargós úton jutott el a jazzig. A hegedűvel a zenei általánosban ismerkedett meg, nagyon jól játszott, és mindenki komolyzenésznek szánta. Ő viszont inkább állatorvos szeretett volna lenni, ezért a konzervatórium helyett egy matematika-fizika szakos gimnáziumba jelentkezett.
Ma már úgy látja, a klasszikus zenétől az eredménycentrikus iskolai rendszer térítette el. „Aversenyek nem hoztak lázba. Nem tett boldoggá, ha sikerült eljátszanom egy darabot úgy, ahogy valaki jónak látta.”
A zene szeretete a gimnázium harmadik évében érte el újra, amikor egy szlovák származású osztálytársával összeállt játszani. Az addig kiközösített fiút rögtönzött koncertjeik révén fogadta be a társaság. Azóta tudja, hogy a „zene a legpontosabb és leggyorsabb kommunikációs forma: két pont között az egyenes”.
A középiskola után az ELTE esztétika és filozófia szakán tanult tovább. Ekkor alapította megelső együttesét, az Ornamens triót, és ébredt rá, hogy élvezi az improvizáció szabadságát. „Még egészen kicsi voltam, amikor megéreztem egy másféle lüktetést. Akkoriban anyukám Markó Ivánnak dolgozott, naphosszat Gershwin-darabokat és ragtime-okat hallgattam a balett-teremben. Szintén gyerekkoromban történt, hogy néztünk egy jazzközvetítést a tévében, és anyukám elszólta magát: itt vannak a fenegyerekek. Attól kezdve én is fenegyerek szerettem volna lenni.”
Mivel Magyarországon nincs jazzhegedű tanszék, magának kellett kijárnia az útját. Első tanára Antal Tibor, a Budapest Ragtime Band hegedűse volt, ő tanította meg, hogyan lehet a klasszikus tartáson kívül még másképp is megfogni a hangszert. 2006-ban, amikor már elég érettnek látta tudását, jelentkezett a Magyar Rádió Radics Gábor jazzhegedű-versenyére, ahol egyetlen nőként a döntőbe került és különdíjat nyert.

Mikulás a homokozóban
Azóta beindult a karrierje, rendszeresen fellép külföldön, itthon pedig tagja a Nagy János jazz-zongorista vezette Free Style Chamber Orchestrának, de koncertezett már Deseő Csabával, Barabás Lőrinccel, és állandó vendége Dévényi Ádám zenekarának is. Férjével, Szesztay Dávid zeneszerzővel három éve alakították meg közös együttesüket, a Santa Divert, amelyben a jazz, az elektronikus és a világzene szintézisére törekednek. Az együttes azokról a Mikulásokról kapta nevét, akik karácsony táján búvárruhában úszkálnak a külföldi szórakoztató-központokban felállított medencékben. Februárban jelent meg Sending Ovation című lemezük.
A Santa Diver tagjai a maguk útját járó zenészek, nem ragaszkodnak a konvenciókhoz. Kézdy Luca például sokszor gitárként használja a hegedűjét, többek közt így színesíti a rajta kívül egy basszusgitárosból, egy dobosból és egy billentyűsből álló zenekar hangzásvilágát. Mint mondja, „a jazz egy nagy játszótér, és ezek az én homokozólapátjaim”.
Elnézve ezt az impulzív fiatal nőt, nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor szakmai előmenetele érdekében megpróbálta eltüntetni nőiességét: fiús ruhákban járt, nem használt sminket.Tapasztalatai szerint a jazz a mai napig férfiak uralta világ, és ugyan egyre több anői jazz-zenész, az emancipációs folyamat nemhogy itthon, de még Amerikában sem zárult le. „Három hónapig voltam New Yorkban, jártam a jazzklubokat és tanultam. Akoncertek végén szóltam, hogy szeretnék játszani a jam sessionben (közös örömzenélés, amibe bárki bekapcsolódhat), minden zenész úgy nézett rám, hogy mit akar itt ez a kislány. Nehéz volt elviselni, de megérte. Amikor megengedték, hogy színpadra álljak, leesett az álluk, erre nem számítottak.” Azt meséli, sok időbe telt, mire felkészültségével és saját magával harmóniába került.
Még most is előfordul, hogy a férfi zenészekkel meg kell vívnia ezt a meccset, de az ilyen helyzeteken már csak mosolyog. „A kislányom sok pozitív változást hozott az életembe. Őérzelmi pluszt ad, és ez jó hatással van rám és a zenémre is.”

A királynő fuvolistája
Vámosi-Nagy Zsuzsa fuvolista 2008 nyarán lett ismert, amikor a londoni Királyi Zeneakadémia végzősei közül ő kapta meg a királynő kitüntetését. Aki látta már a 26 éves művészt színpadon, nem felejti el, milyen mély átéléssel és nagy technikai tudással játszik akár Bachot, akár Piazzollát.
A pályán egy Horgas Eszter-koncert indította el. „Tizenegy éves voltam, amikor megláttam őt fuvolázni. Annyira nőiesnek találtam ezt a hangszert, olyan gyönyörű volt a hangja, úgy csillogott, hogy eldöntöttem, ez lesz az életem.” Akkor még nem is sejtette, hogy egyszer ő lesz a fuvolaművész tanársegédje.
Ekkor már évek óta tanult zongorázni a zenei általános iskolában. Az új hangszer tananyagát feleannyi idő alatt tanulta meg, mint mások, így behozta a lemaradását. Már az előkészítő tagozatra felvették a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, innen pedig egyenes út vezetett a Zeneakadémiára. Egyetemista korában kezdett el együtt koncertezni a Budapest Barokk Együttessel, Csáki András gitárművésszel, és lett a Meskó Ilona karmester és zeneszerző vezette Ventoscala Szimfonikus Zenekar első fuvolistája.
„Meskó Ilonával később közeli barátságba kerültem. A diplomakoncertemre írt nekem egycsodálatos fuvolaversenyt, amit ő vezényelt és a Ventoscala kísért. Kimondhatatlanul sokat jelentett nekem, hogy a barátaim ülnek körülöttem életem legfontosabb vizsgáján.”
Már zeneakadémiai évei alatt külföldre járt mesterkurzusokra, és két fontos tapasztalattal lett gazdagabb. „Az egyik az, hogy nem kizárólag a hazai »poroszos« oktatási rendszer az üdvözítő. Bár sok versenyen szerepeltem sikeresen, ha kiállok egy koncertre, a mai napig visszatér a fenyegetettségnek az az érzése, amit elültettek bennem: ha nem nyerek egy versenyen, vagy nem játszom pontosan, akkor véget ér a karrierem. Sok zenészt egy életre megnyomorítottak ezzel, pedig ilyesmiről szó sincs a valóságban. Nekem szerencsém volt, és ma már azt hiszem, sokkal fontosabb, ha szerzel néhány gyönyörű pillanatot a hallgatóságnak, mint ha tökéletesen, de érzelmek nélkül játszol.”
A másik tapasztalat az volt, hogy Nyugaton nem hanyagolják ela zenészek testi trenírozását. A legtöbb zenész belemerevedik egy-egy testtartásba, és ez hosszú távon megbosszulja magát. „Volt idő, amikor annyira megfájdult a jobb kezem, hogy féltem,abba kell hagynom a zenélést. Vannak speciális mozgássorok, amik sokat segítenek. Nagyon remélem, hogy Magyarországon minél előbb tanítani fogják ezt a módszert, én már alkalmazom a tanítványaimnál.”

Ebéd helyett szólókoncert
A sok mesterkurzus után William Bennett világhírű fuvolaművészt választotta mesterének, és hozzá felvételizett posztgraduális képzésre a londoni Királyi Zeneakadémiára. A kétéves ösztöndíj alatt tanárától a csak rá jellemző különleges fuvolahangot igyekezett eltanulni, az esős Londontól pedig az életszeretetet. „Ez a város tele van izgalmakkal és fiatalokkal. Amikor kisüt a nap, mindenki kiszalad a parkokba, és leül a fűbe, hogy élvezze a napsütést.”
Vámosi-Nagy Zsuzsa tagja lett a Royal Academy szimfonikus zenekarának, emellett sokszor adott templomi szólókoncertet – Londonban ugyanis ebédidőben ingyenes komolyzenei koncerteket tartanak a templomokban. „Öröm volt látni, hogy az emberek csak úgy beülnek a templomba feltöltődni. Magyarországon nekem nagyon hiányzik ez a kultúra. Itthon szinte csak az idős korosztályt érdekli a komolyzene, ami nagy baj, mert egy idő után elfogy majd a közönségünk.”
Angliában azt is megtanulták, miképp lehet lazítani a klasszikus zenei koncertek hangulatán: rövid történeteket mesélnek azeneszerzőkről, személyes élményeket a darabról. „Szerintem ez az út vezet el a fiatalokhoz. Én nem hiszek abban, hogy akomolyzenészeknek popularizálniuk kell magukat. Ki lehet kacsingatni más műfajokra, mert játékosabbá teszi a repertoárt, de ha csak ebbe az irányba mozdulunk el, akkor nem segítünk megérteni és megszeretni Bach bármelyik művét.”
Londonban a diplomaosztó ünnepségen tudta meg, hogy abban az évben ő kapja meg a királynő nagydíját. Nagy meglepetés volt és még nagyobb megtiszteltetés, mivel William Bennett-tanítvány még soha azelőtt nem kapta meg ezt a díjat. „Az oklevél azóta anyukámnál van kitéve, én viszont itthon is egy londoni metrótérképpel járok.”
Hazajövetele után felvették a Zeneakadémia doktori képzésére. Emellett újra játszik a Ventoscalában, és számos kamarazenei és szólókoncertje is lesz a közeljövőben. Bevallja, nagyon szeretne más szimfonikus zenekarokban is játszani, de lehet, hogy ehhez újra külföldre kell mennie, pedig nem szívesen hagyná itt Magyarországot. „Hiszek abban, hogy nem szabad sürgetni a dolgokat. Amit az ember nagyon szeretne, az előbb-utóbb megtörténik.”

Szerző: Klein Barbara, fotó: Miklóska Zoltán, smink: Simon Lulu
Ez a cikk a 2009.évi májusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.