Hogy szépek voltak-e? Az imádott férfi szemében mindenképp. De legfőképp szellemi társak voltak: fogékonyak, kritikusak, érdeklődők. Őszinte és helytálló véleményt mondtak egy-egy partitúráról, kéziratról vagy festményvázlatról. Műveltségük, intelligenciájuk inspirálta a művészt, akit szerettek, miközben ők maguk is kibontakoztatták tehetségüket.

Clara – az előadóművészek gyöngye
„Mélységes panasz Claráért” – Robert Schumann csak így emlegette 1839-ben befejezett, C-dúr fantázia című darabját. Öt év telt el, mire végre feleségül vehette zongoratanárának lányát, Clara Wiecket, és a várakozás ideje alatt összesűrűsödött vágy, szerelem, áhítat mind helyet kap adarabban. Nem véletlenül mondogatta igen gyakran, hogy ez alegszenvedélyesebb zene, amit valaha írt.
Clara és Robert ismeretsége akkoriban kezdődik, amikor ajoghallgató fiatalember egy ideig a család lipcsei otthonában lakik, mégpedig azért, hogy napi rendszerességgel vehessen magánórákat Friedrich Wiecktől – a kor leghíresebb zongorapedagógusától. A lány ekkor mindössze tizenegy éves, de öt évvel később ismét találkoznak, és egymásba szeretnek.
Clara, akivel apja kicsi kora óta foglalkozik, ebben az időben már elismert koncertzongorista, hangversenyein olyan óriások fordulnak meg, mint Goethe, Liszt és Paganini. Wieck papa kérlelhetetlenül ellenzi lánya és Schumann kapcsolatát, nem akarja, hogy bármi is elvonja Clara figyelmét a koncertezéstől, és Robert sem kedvére való. A fiú otthagyta az egyetemet, nincs pénze, nincs állása, és bármilyen tehetséges, soha nem lehet belőle zongoraművész, pianistakarrierjét ugyanis lehetetlenné teszi egy sérülés jobb kezének középső ujján. Wieck nem ilyen férjet képzelt a lánya mellé, eltiltja egymástól afiatalokat – a kapcsolat azonban tartósnak bizonyul.
Folyamatosan leveleznek, bizalmas barátok segítségével találkozókat szerveznek, és ha a lány koncertet ad, Schumann diszkréten megbújik a nézőtéren. „Követlek, ahová csak akarod, Robert, drágám. Igazad van, a legnagyszerűbb dolog, ha az embert mint nőt szeretik. Csak érted akarok élni, téged boldoggá tenni” – írja Clara 1839 nyarán. A lipcsei bírósághoz fordulnak, hogy az apa ellenében engedélyezze aházasságkötésüket. 1840-ben megtartják az esküvőt.
Clara az évek során nyolc gyereket szül, de közben továbbra is komponál és koncertezik. Gyakran veszi fel a műsorba férje
műveit, és Schumann is csak akkor igazán elégedett darabjai tolmácsolásával, ha felesége játssza azokat. Egyre jobban támaszkodik Clarára a családi életben, a munkában. Düsseldorfban elvállalja a városi zeneigazgatói posztot – idegállapota már meglehetősen labilis, rémes hallucinációk kínozzák. Ilyenkor Clara ugrik be helyette, még azenekari próbákat is levezeti férje instrukciói alapján. Schumann állapota egyre romlik: negyvenhat évesen meghal egy elmegyógyintézetben.
Az asszony harminchét évesen marad özvegyen. A temetés lebonyolításában, az ügyek elintézésében a családhoz már egy ideje bejáratos Johannes Brahms segít. Schumann nagyra értékelte a fiatal zeneszerző tehetségét, az pedig csodálta pártfogóját. Arról, hogy Brahms egy ideig szerelmes volt a nála tizennégy évvel idősebb Clarába – akivel az asszony haláláig jó barátságban maradt, és minden zenei kérdést megvitatott–, fennmaradt levelei is tanúskodnak. Az első időszak heves érzelmeinek hatására születik a C-moll zongoranégyes: Brahms szinte szerelmi mámorban komponálja a darabot, amit végül maga is annyira zaklatottnak és viharosnak ítél, hogy félreteszi. Nem akar egy koncertteremben nyílt szerelmi vallomással előállni, ezért a művet csak húsz évvel később, szelídebb változatban publikálja. Érzelmeinek ez talán aleveleknél is erősebb bizonyítéka, hiszen – ahogy Debussy mondta – azene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.

Alma – a tehetségek jó szemű felismerője
Alma Schindlert – akit fiatalkorában mint Bécs legszebb lányát emlegették – az utókor többnyire pénz- és kéjsóvárnak, erkölcstelennek, a gyerekeit elhanyagoló anyának és a házastársi hűségre képtelen feleségnek tartja. Ez persze mind igaz, de az éremnek van egy másik oldala is. Jó barátja, Friedrich Torberg azt írta az asszonyról, hogy mindenkit megszerzett magának, akiben meglátta a tehetséget, odaadó volt és áldozatkész, de sohasem rajongott kritikátlanul, kiváló ítélőképességét pedig semmi sem tudta elhomályosítani.
Alma mindössze huszonkét éves, amikor megismerkedik Gustav Mahlerral, az akkor már elismert zeneszerző-karmesterrel, a bécsi Operaház nagy hatalmú igazgatójával. A férfi nem könnyű természet, furcsa rigolyái vannak. Szeret például naponta igen gyors tempójú sétákat tenni a bécsi Ringen, és Alma még kilencedik hónapos terhesen is vele tart. Érti és értékeli férje zsenialitását, az pedig neki ajánlja – egyebek közt– a 8. szimfóniát, amellyel pályája leghangosabb sikerét aratja. A fiatal feleségnek azonban hiányoznak a társadalmi események, egyre kevésbé köti le a gyereknevelés, így viszonyt kezd egy német építésszel, Walter Gropiusszal. Amikor erről Mahler tudomást szerez, megkomponálja élete egyik legfájdalmasabb művét, a 10. szimfóniát, s munka közben megjegyzéseket firkál a kéziratra. „Érted élni, érted meghalni, Almschi” – írja egy ízben. Kedélyét ekkor már nemcsak felesége hűtlensége, de egyik kislányuk tragikus elvesztése és saját súlyos szívbetegsége is nyomja.
A következő férfi – immár Mahler halála után – a korabeli osztrák festészet jelentős figurája, Oskar Kokoschka. A festő mániákus féltékenysége nemcsak az élőkre, de a holtakra is kiterjed: amikor el kellene kísérnie Almát egy Mahler-mű bemutatójára, dührohamot kap, az asszonyt elhalt férje szellemi rabszolgájának nevezi. Az állandó veszekedésektől és botrányoktól hangos kapcsolat három éve olyan erősen hatott afestőre, hogy 450 rajzot és festményt készített Almáról, illetve szerelmükről.
Aztán visszatér az előző szerelem, Walter Gropius, és feleségül is veszi a nagyasszonyt, de mivel az építészt sem a zene, sem az irodalom nem ragadja magával, nem sokáig tudja maga mellett tartani Almát. Megjelenik ugyanis aszínen acsúnya, kövérkés, alacsony, ám szenvedélyes zenerajongó Franz Werfel, akinek írói tehetségét Alma azonnal felismeri.
A kapcsolat a tizenegy évvel fiatalabb íróval huszonöt évig tart, össze is házasodnak, de többet élnek külön, mint együtt. Werfel túlfűtött, követelődző – írói tehetsége viszont megkérdőjelezhetetlen, Alma ösztöne tehát megint nem csalt. Akéziratokból, amelyeket ő olvas elsőnek, regények lesznek, férjéből pedig előbb a német nyelvterület, majd anagyvilág egyik legolvasottabb írója.
A harmincas évek végén már külön élnek, de amikor a zsidó származású Werfel az amerikai emigráció mellett dönt, Alma habozás nélkül vele tart. A megszállt Franciaországból Spanyolországba szöknek, hogy onnan Lisszabonba repüljenek és hajóra szálljanak. Gyalog kelnek át a Pireneusokon, akönnyen fáradó Werfel néha kifakad, hogy egy lépést sem tesz tovább, Alma viszont szó nélkül gyalogol a hőségben. Ráadásul a koffereket is ő cipeli több kilónyi kézirattal, férje írásaival és Mahler partitúráival. A házasság intézményét sosem vette komolyan, férjei művészetét azonban életükben-halálukban szentnek és sérthetetlennek tekintette.

Franz Werfel és Alma

Olga – a Nobel-díjas regényhős
„Tegeződjünk, különben hazugságban élnénk” – a fültanúk szerint ez volt az a mondat, amellyel Borisz Paszternak aNovij Mir című irodalmi folyóirat moszkvai szerkesztőségébe belépve megszólította az ott gépelő Olgát, akit akkor látott életében először. A tizennégy éven át – az író haláláig – tartó kapcsolat 1946 tavaszán kezdődött, és erős nyomot hagyott Paszternak leghíresebb regényén is. A Zsivágó doktorban –amelynek első fejezetei ekkor már elkészültek – ennek az új szerelemnek ahatására jelenik meg Lara alakja.
Olga Ivinszkaja, a folyóirat szerkesztője, egyben elismert műfordító, ekkor harmincöt éves, és két sikertelen házasság van már mögötte. Gyerekeivel és édesanyjával egy kis moszkvai lakásban lakik, Paszternak pedig feleségével, Zinajdával és fiukkal él. A szerelem délutáni sétákkal kezdődik, róják amoszkvai utcákat és beszélgetnek, később Peregyelkinóban, az írók üdülőtelepén találkoznak. Paszternak ebben az időben már kegyvesztett, írásainak hangvétele felbőszíti a sztálini cenzúrát. Olga egy kölcsönlakásban felolvasást szervez az írónak, ahova rengetegen el is mennek, és ettől kezdve az irodalmi életben ők ketten egy párt alkotnak.
Az állambiztonságiak is figyelik a párt, és hogy kicsit ráijesszenek az íróra, 1949-ben Olgát ellenforradalmi tevékenységért öt év büntetőtáborra ítélik. Paszternak – mivel mást nem nagyon tehet– megszállottan dolgozik tovább a regényen. „Amíg Oljuska nincs mellettem, Lara pótolja az űrt” – mondogatja barátainak. Szerelme csak 1953-ban, Sztálin halála után szabadul, és ekkor nyugalmasabb időszak következik. Olga segít Paszternaknak a munkában, így az a furcsa helyzet áll elő, hogy a regény egyik szereplője közösen dolgozik aszerzővel akorrektúrán.
A Zsivágóban megelevenedik az élet: a feleségét, Zinajdát elhagyni képtelen, de közben Olgát is őszintén szerető író őrlődése pontosan megjelenik Zsivágó doktornak feleségéhez, Tonyához, és szerelméhez, Larához fűződő viszonyában. Aközös munka persze korántsem idilli. A kezdetek óta folyamatosak a viták, az asszony azt szeretné, ha szerelme végre elválna. Időnként szakítással zsarolja az írót, aztán minden marad a régiben.
1957-ben Olaszországban megjelenik a regény, és akövetkező évben Paszternaknak ítélik az irodalmi Nobel-díjat. A Kreml büntet és bosszút áll. Büntet, hiszen először megtiltja az írónak, hogy átvegye a díjat. Aztán bosszút áll: 1960-ban, néhány héttel Paszternak halála után Olga négy évre ismét büntetőtáborba kerül. Rehabilitálására csak sokkal később, aperesztrojka harmadik évében, 1988-ban került sor. Az írót harmincöt évvel élte túl – ez az idő akár a Zsivágó doktor megíratlan fejezete is lehetne.

Szerző: Bokor Gabriella, fotó: red dot
Ez a cikk a 2011. évi áprilisi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.