Ha lagzi, akkor rozmaring: mióta a középkor végén Dél-Európából hozzánk került, koszorúba kötve a lány tisztaságát, szűziességét jelképezte. A 17-18. században az esküvőnek éppúgy kelléke volt a rozmaringpárta és -koszorú, mint ma az élővirágcsokor.

Nálunk a szabad természetben alig fordul elő, mert a tűző napot és a hosszabb szárazságot ugyan jól viseli, de a téli fagyok, akár néhány hideg nap már végez vele. Épp ezért ezen az éghajlaton csak virágcserépben terjedt el a termesztése. Ha világos, nem huzatos helyre rakjuk, szépen áttelel, az átültetésre viszont kényes.

„Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál, engem szavaiddal biztató violám” – hangzik egy szerelmes népdal. A lányok rozmaringból font bokrétája már az esküvő előtt fontos jelzés volt a legény és a faluközösség előtt: akinek ilyet tűztek a kalapja mellé, annak komoly kapcsolata volt. Egyes helyeken a fejfedőre kis szál aranyozott rozmaringszál dukált minden valamirevaló férfinak.

A rozmaring állítólag serkenti az agyműködést, ezért egykor divat volt, hogy a diákok rozmaringágat tűztek a fülük mögé. Teája segíthet az emésztésben, enyhén vízhajtó hatása is van. Fűszerként „gyomorsegítő” tulajdonsága miatt illik jól a nehezebb húsételekhez, például a báránysültekhez, vadhúsokhoz; ezért része agyomorkeserűk titkos receptjeinek is. Régen a dunántúli lakodalmakban a leveshúst rozmaringmártással tálalták fel. A biokertészek is szeretik, mert főzete természetes rovarirtó hatású.

A rozmaring neve egyes magyarázatok szerint anövény őshazájára, apárás tengerpartra utal, mivel amarinum jelentése „tengeri”, aros pedig „harmat”, tehát „tengeri harmat”. Mások szerint az elnevezés (görögül) egyszerűen annyit jelentett: „illatos cserje”.

Más fűszerlevelektől eltérően a rozmaring hosszú főzés során is megőrzi aromáját. Persze a frissen szedett levelek illata az igazi, de a szárított rozmaring is nagyon jól használható. Illik a babérhoz, a kakukkfűhöz és a fokhagymához – ez ahármas amediterrán fűszerezés egyik alapja.

A kis cserépben nevelt rozmaringbokor régen atiszta szoba ablakmélyedésének dísze volt. A kemence tetejére szórt levelei természetes illatosítóként tették kellemessé a szobák levegőjét. Népszerűségét sokáig tömjénhez hasonló illatának köszönhette: a rozmaringot sokkal olcsóbban és egyszerűbben be lehetett szerezni, hisz a mediterrán vidékeken vadon is termett a hegyoldalakban.

A rozmaring a középkorban gyakori növénye volt a kolostorkerteknek, a belőle készült párlatot a 17. és 18. században Európa-szerte ismerték „a magyar királyné vize” (Aqua Reginae Hungariae) néven. A legenda szerint a magyar Szent Erzsébet ezzel kezelte köszvényét: arozmaringtól elmúltak a fájdalmai, és meg is szépült.

Szöveg: Viczián Zsófia, fotó: profimedia.hu
Ez a cikk a 2011. évi áprilisi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.