Fotó: Éva magazin

1999 tavaszán a coloradói Columbine gimnázium rettenetes mészárlás színtere volt: az eset alapjaiban kérdőjelezte meg a demokratikus országok iskolarendszereinek működését. A világ döbbenten kereste a választ a vérfagyasztó kérdésre, hogy Eric Harris és Dylan Klebold miért lőtt agyon és sebesített meg számtalan embert, és követett el végül közös öngyilkosságot az iskola falain belül.
A szokásos társadalom- és ifjúságféltő felvetések (erőszakos filmek, játékok, rideg családi háttér) mellett a vérfürdő egyik lehetséges okaként hamarosan felmerült a kortárs pszichoterror.
Harris és Klebold ugyanis népszerűtlen diákok voltak, gyakran váltak más tanulók agreszsziójának céltáblájává. A bullying (megfélemlítés – konszenzusos magyar elnevezése még nincs) kategóriájába azok az esetek tartoznak, amikor egy gyereket a kortársai folyamatosan csúfolnak, terrorizálnak, kiközösítenek, vegzálnak. A fogalmat a svéd Dan Olweus alkotta meg, aki már a nyolcvanas években kutatta a jelenséget, de a téma a szélesebb közvélemény fókuszába csak a riasztóan elszaporodó lövöldözések hatására került. A szakadatlan bántalmazásnak kitett gyerekek ugyanis gyakran ártanak önmaguknak, vagy éppen másokra lökik tovább a beléjük fúródott mérgezett tüskéket – ahogy a tragikus columbine-i események mutatták.

Megoldási kísérletek
A világ egyre több országában ismerik fel a probléma valódi súlyát, és azt, hogy a megelőzés, valamint a társas kontextus fontosabb a már kialakult helyzetbe való beavatkozásnál. „Külföldön nem az áldozat önvédelemre tanítása a lényeg – mondja Jármi Éva pszichológus, az ELTE-PPK Pszichológiai Intézetének tanársegédje, aki tavaly végzett egy nagyszabású bullying-kutatást magyarországi középiskolákban –, hanem annak elérése, hogy a csoport maga ne tűrjön el ilyet. A kutatások már nem is azokat a közösségeket nézik, ahol van bullying, inkább azokat, ahol nincs.”
Az anti-bullying programok közül különösen jelentős az Olweus Bullying Prevention Program nevű, az egész iskolára kiterjedő projekt: a gyerekek és a tanárok egyaránt részt vesznek kompetenciaerősítő tréningeken, rendszeresek a megbeszélések, alapvető a konfliktuskezelési stratégiák elsajátítása. Mások kampányokat szerveznek, reklámokat készítenek, honlapokat, szervezeteket hoznak létre a bántalmazottak megsegítésére.
Magyarországon a probléma kezelése még gyerekcipőben jár. „A Gyermek-egészségügyi Intézet csinált megelőző programot középiskolásoknak, de összességében az itthoni kutatások és projektek mérföldekkel a külföldiek mögött kullognak” – ismerteti a lehangoló helyzetet Jármi. Pedig égető fontosságú lenne a kérdéssel foglalkozni: egy látványos vérfürdőnek
a szigorú honi fegyvertörvények szerencsére gátat szabnak, az öngyilkosság viszont nagyon is valós veszély, s a gyerekkori viktimizáció felnőttkori életvezetési problémákhoz is vezethet.

--pagebreak--

A bullying csapdájában
Gergő kisiskolás éveiben vált áldozattá. „Szinte rögtön kipécéztek, megrúgtak, csúfoltak mindenki előtt. Amikor apámnak elmeséltem, csak legyintett: fiam, minden csoda három napig tart.”

Fotó: Daniel Soule/500px.com

Ez a „csoda” azonban három évnél is tovább tartott, pedig Gergőnek nem volt semmilyen hátrányos testi jellegzetessége. „A rút kiskacsa történetének mintájára a közgondolkodásban gyökeret vert az az elképzelés, hogy a bántalmazott elüt a többségtől: például szemüveges, kövér vagy kancsal – mondja Jármi. – Ez valóban gyakori, de sok ilyen gyerek van, akit mégse szekálnak. Az áldozatok leggyakrabban szorongó diákok, és valószínűleg korábbi életükből hozzák magukkal azt a hitet, hogy rajtuk bárki átgázolhat. Már csekély mértékű bántalmazás is okozhat nekik traumát. Egy felnőtt női páciensem például képtelen volt kiheverni, hogy az osztálytársai férfi vezetéknevének becézett alakján szólították. Ha valakinek egészséges a háttere és az önértékelése, ennél súlyosabb sértéseken is könnyebben lép át.”
„Apám nevelt, akitől mindig féltem, s ez a szorongás bizonyára az iskolában is meglátszódott rajtam. Mindennap gyötörtek, én pedig képtelennek éreztem magam a védekezésre – meséli Gergő, akinek apja nemtörődömsége mellett a pedagógusok bagatellizáló magatartásával is szembe kellett néznie. – Ha egy tanár észrevette, mi történik, általában rászólt a kötekedőre, majd továbbment, de olyan is akadt, aki velem kiabált, hogy micsoda egy anyámasszony katonája vagyok.”
Jármi Éva szerint a bullying középiskolában, gimnáziumban sem ritka. „Ott nyilván ritkábban nyomják a másik fejét a vécécsészébe: a kifinomult verbális agresszió vagy például a társas háló módszeres tönkretétele viszont sokkal gyakoribb.”
Bori egy jó hírű gimnázium tanulójaként vergődött sokáig a bullying szorításában. „Valaki elterjesztette rólam, hogy leszbikus vagyok: a barátnőim egy idő után nem akartak velem lenni. Odáig fajult a dolog, hogy évekig azt képzeltem, az utcán szembejövők is azt gondolják: itt a leszbikus. A vicc az, hogy valószínűleg azért történt az egész, mert a pletykahintőknek is tetszett az a fiú, aki rám vetett szemet.”
A passzív és a provokatív áldozatok mellett létezik egy harmadik szerep, az úgynevezett fenyegető áldozat. „Volt egy lány diákom, aki festett és verseket írt – meséli Jármi. – Az osztály keménycsaj-magjának nagyon szúrta a szemét. Egy ujjal nem nyúltak hozzá, a művészi érzékenységét kezdték ki: elvették a verseit, gúnyolták a képeit. A népszerűséget erővel kivívó lányok általában megijednek azoktól, akik hatalom nélkül is szerethetők. A Bajos csajok című film kifejezetten a bullyingról szól, akár tanítani is lehetne belőle: a főhőst játszó Lindsay Lohan átlát a menő lányok kisszerű motivációin, így lehet egy időre ő is fenyegető áldozat.”

Mit tehetünk?
Az agyonszekírozott gyerekek egy része nem szól senkinek, mivel (akárcsak a szexuális abúzus esetében) elhiszi, hogy rászolgált a „büntetésre”. Mészáros Kata tanárnő sok ilyen esetet látott. „Több tanítványomat rendszeresen kínozták a többiek, s még a szülők se tudtak róla. Az egyik esetben elbeszélgettünk az agresszorokkal lélekről, empátiáról, s egy idő után ráébredtek, mit művelnek. Sajnos sokszor nem hoz megoldást ez a módszer, és ha a szülő bejön leordítani a bántalmazók fejét, az általában tűzoltás helyett olaj.”
Ezt Jármi is megerősíti. „Máshogyan kell közbelépni, ha kialakult a helyzet. A sportban sikeres gyerekek megítélése jó, érdemes tehát a sportolást szorgalmazni. A tanárok nem tekinthetik a tanulók belügyének a dolgot, határozottan le kell állítaniuk a támadókat, a szünetekre pedig érdekes elfoglaltságot adhatnak a gyerekeknek, hogy ne jusson eszükbe bántalmazással agyoncsapni az időt. Tartósan azonban csak a hosszú programok segíthetnek. A pedagógusok hiába akarják, hogy a módszer legyen gyors, ne igényeljen plusz erőfeszítést, és ne feszítse szét az iskola merev kereteit, azzal nem mennek semmire. A bullying visszaszorítása nagyon lassú folyamat: sokáig lazább dolgokról szabad csak beszélni, és magához a témához úgy egy év múlva lehet hozzányúlni. A cél a bullying-ellenes norma kialakítása: ha az egész iskola egységesen ezt a szellemiséget tükrözi, akkor hiába van viktim- és bullykarakter egy közösségben, semmi nem történik, mert a csoport nem fogja elnézni a kegyetlenkedést.”

Szerző: Hegedűs Barbara