Az amerikai futball durva stratégiai játék, olyan, akár ahadviselés. A legnagyobb összecsapás februárban zajlik. Sztárok, pomponlányok, sör és tortillacsipsz, kötelező tévénézés – mondja az ittenieknek a név: Super Bowl.

Ki vitte haza idén a kupát: a Green Bay Packers vagy a Pittsburgh Steelers? Aki nem tudja a választ, és még csak nem is tartja izgalmasnak a kérdést, az valószínűleg nem igazi amerikai. A tengerentúlon az év egy bizonyos szakaszában ez akkora téma, hogy ha az ember befogott füllel járna, akkor is eljutna a tudatáig, mi újság a Super Bowl körül.

Százmillióan nézik
Magán a döntő összecsapáson kívül nagyon lényeges, hogy hol tartják a mérkőzést és a vele járó show-műsort, ki énekli a himnuszt, és melyik csatorna közvetíti. Idén Arlingtonban (Texas) volt a helyszín, és Christina Aguilera énekelt. Nekünk talán furcsa, hogy erre szólóénekest kérnek fel, de itt ez teljesen bevett dolog. Az amerikai himnusz nagy hangterjedelmet igényel: végigénekléséhez nem árt a képzett hang.
A tévénézők száma idén százmillió körül volt, és ahogy ez már lenni szokott, ezen a napon fogyott a legtöbb sör és csipsz. A jobb helyekért ötezer dollárt kellett fizetni, s az állóhelyekért is legalább kétezret – ennek ellenére persze abszolút telt ház volt.
Ilyenkor a tévével felszerelt kocsmák is nagy forgalmat bonyolítanak. A szünetekben sugárzott reklámok is részei a szórakozásnak. A hirdető cégek megpróbálnak valami újjal és ötletessel előállni, sztárokat szerződtetnek, és persze jól megfizetik a fél perc sugárzási időt. 2,5 millió és 2,8 millió dollár között mozgott idén az ár attól függően, hogy a meccs melyik pontján ment a reklám. Tavaly 3 millió körül volt az átlag.
A meccs után a munkahelyeken majdnem ugyanannyit beszélnek a reklámokról, mint a pályán történtekről. Az egész együtt válik emlékezetessé, és persze a félidős szünet is nagyon lényeges: sztárok, pomponlányok, show-műsor.
A Super Bowl már jó ideje – pontosabban negyvenöt éve – az amerikai élet része, óriási esemény, óriási üzlet. Az amerikai futball a baseball mellett a másik nagy nemzeti sport. Nézettségben, látványosságban nem akad párja. Nem arról van szó, hogy sokan gyakorolnák szabadidős kikapcsolódásként, hiszen komoly védőfelszerelés és kiépített pálya kell hozzá. De nézni ezt szeretik a legtöbben.

Nem csak szeretni lehet
A futball több szempontból meg is osztja a közvéleményt. Ott van például a nemi szerepek kérdése. Milyen dolog az, hogy az egyes számú nemzeti sportot kizárólag férfiak űzik, a lányok pedig a félidőben pomponokkal ugrálnak? A „cheerleading” persze külön sportág nehéz akrobatikus elemekkel, de hát akkor is.
A sport durvasága is aggodalmat kelt. Főleg mióta pontosabban lehet tudni, hogy a gyakori ütközések milyen hatással vannak a játékosokra. Könnyen szenvedhetnek agyrázkódást pályafutásuk során akár többször is. Egy 2009-es felmérés szerint az egykori profik aránytalanul magas számban szenvednek különféle memóriazavarokban, demenciában. Ez különösen azért nyugtalanító, mert azokat a fiatal fiúkat is érheti káros hatás, akik a középiskolai vagy egyetemi csapatokban játszanak, bár ott a szabályok egy kicsit mások, és a játékidő is rövidebb. A profiknál is történt a közelmúltban néhány olyan változás, amely a nagyobb biztonságot célozza (például már nem szabad sisakkal egymást öklelni).
Ha már arról van szó, hogy ki miért nem szereti a futballt, említsük meg a csapatneveket. Számos csapat valamilyen állattal, mondjuk sassal vagy medvével azonosul (Eagles, Bears), és ezzel nem is lehet baj. Mások valami tisztességes foglalkozás nevét hordozzák, mint az idén megmérkőző Steelers és Packers, akikről azt gondolhatnánk, hogy acélmunkások és konzervgyári dolgozók. Ez is rendben van. De azt már sokan sérelmezik, ha a csapatok valamilyen őshonos indián nemzetről nevezik el magukat, a szurkolók pedig tolldíszt viselnek és a kezükben játék tomahawkot lóbálnak. Ezzel csak megtiszteljük az őshonos kultúrát, mondják a sporthagyomány védelmezői. A valódi indiánok azonban nem feltétlenül érzik így, és meg is lehet őket érteni. Nyomásukra több csapat változtatta meg a nevét vagy a jelvényét. A profi ligákban azonban ma is akadnak még rézbőrűek (Washington Redskins) és főnökök (Kansas City Chiefs).

Kemény és stratégiai
A futball egyrészt a nyers erők összecsapása. A profi csapatok tagjai ismert sztárok, akik gyakran nyilatkoznak, de időnként elég butaságokat: „Mindig is nagy voltam, már kicsi korom óta” – mondta a Chicago Bears egyik játékosa. A San Francisco 49-ers egyik tagja pedig így szerénykedett: „Tudom, hogy én vagyok a legjobb, de senki nem fog rávenni, hogy ezt ki is mondjam.” A futballjátékosok olykor nem az eszükkel tűnnek ki, gondolhatnánk ezek alapján. Ugyanakkor az is igaz, hogy a futball stratégiai játék, amelyben nagy szerepe van a tervezésnek. A csapatok előre betanult forgatókönyveket, figurákat kiviteleznek. Erre azért van lehetőség, mert a játék gyakran megáll és újraindul. Az edzők nagy stratégák, a játékosok sisakjába szerelt telefonon adják az utasításokat. Szóval nagyon más ez, mint a mi focink.
Amikor az itteni ismerőseimnek említem, hogy az amerikai futballról szeretnék írni valamit, rögtön segíteni akarnak. – Tulajdonképpen mi is érdekel? – kérdezik. Szívesen meghallgatok bármit, amit mondanak, de nehezen fogalmazom meg, hogy pontosan mi érdekel a futballal kapcsolatban. Talán az, hogy a kívülálló előtt mennyire világítja meg az amerikai kultúrát. Vagy hogy errefelé miért pont ez a sport lett népszerű, miért pont ebben a formában.

Hagyomány
Williamstown egyetemi kisváros Massachusetts államban. Nemrég bementem itt egy épületbe, és nézegetni kezdtem a képeket a folyosón: harmincas évekbeli egyetemi csapatok. Persze korabeli a felszerelés, a futballjátékosok sem úgy néznek ki, mint a maiak. (Nem beszélve az úszókról.) De a tekintetekben ott van a fiatalság önbizalma. A csendes folyosón megérintett a gondolat, hogy ezek fölött a fiúk fölött alaposan eljárt az idő, talán már egy sem él közülük. Ahogy mentem tovább, a képek haladtak vissza az időben: a lépcső tetején eljutottak a 19. századig.
A régi idők egyetemi futballcsapatai az akkor alakuló szabályok szerint játszottak. A sporttörténelem feljegyezte, hogy a Princeton 6:4-re verte meg a Rutgers csapatát 1869-ben. A gólok száma azt mutatja, jócskán megváltozott, külön sportággá fejlődött e játék. Az amerikaiak a kezdetektől ragaszkodtak ahhoz, hogy a labdát kézben is szabad vinni. Ez több ütközést eredményez, mert a támadót csak úgy lehet megállítani, ha leteperik a földre.
A 20. század legelején a kialakulóban lévő sportág olyan rendezetlen és durva volt (1905-ben 18 haláleset történt), hogy Theodore Roosevelt elnök azzal fenyegetőzött, betiltja az egészet. Ekkor hozták azt az új szabályt, hogy a nyújtott alakú labdát nemcsak vinni, hanem dobni is lehet. A játék levegősebbé vált, mert már nem kellett minden egyes méterért (vagyis pardon, yardért) ölre menni.

Pályafutás
A tehetséges játékosok ösztöndíjat kapnak az egyetemre, hogy a csapatot erősítsék. Részt vesznek az egyetemi kupákon, majd esetleg profi ligákban folytatják. Ezt a pályát járta be a most 24 éves Zoltan Mesko, aki tavaly lett a New England Patriots – egy nagy nevű bostoni csapat – játékosa. „A legérdekesebb figura az egész ligában – olvasni róla a sajtóban –, vagy öt nyelven beszél, és micsoda különös neve van!” Temesváron született, a forradalmat három és fél évesen élte meg. Tízéves koráig nem is hallott arról, hogy létezik amerikai foci. Majd a család kivándorolt, ő pedig egy iskolai pályán olyan magasra rúgta a labdát, hogy kitörte a lámpát. Ekkor fedezték fel a tehetségét, amit azóta is eredményesen csillogtat.
Mesko nem az első magyar a pályán, említhetünk még néhány (itt) ismert nevet a régi időkből: Larry Csonka, Joe Namath, Les Horvath, Andy Farkas. Bevándorló családok fiai, akik így találták meg a helyüket.
S hogy mi lett közben Amerikában az „igazi” focival? Agömbölyű labdával játszott sport itt nem kelt különösebb izgalmat. Inkább csak iskolai pályákon játsszák és főleg lányok. Profi szinten a kilencvenes években volt némi fellendülés. 1989-ben az amerikai válogatott az utolsó percekben gólt lőtt Trinidad és Tobago ellen, amivel elérte, hogy részt vehetett a 90-es olaszországi világbajnokságon. A bravúr többször is megismétlődött, de hiába, továbbra sem lett igazán nézett sport, mert az amerikaiak szeme nem ehhez szokott. Úgy tűnik nekik, hogy lassú a játék és kevés a gól.

A 2011-es Super Bowl végeredménye:
Green Bay Packers – Pittsburgh Steelers 31:25.

Szerző: Olchváry Dorottya, fotó europress, reuters/vándorkő, red dot
Ez a cikk az Éva magazin 2011. évi márciusi számában jelent meg először. Minden jog fenntatva.