Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

– Jézusom, de régen vettem magamnak ruhát! – jutott eszembe egy nyári napon. Bementem gyorsan egy boltba, találtam is rögtön egy jó kis pántosat. Eleinte csukott szemmel vetkőztem, mert nem nagyon bírom látni magamat ezekben a bolti tükrökben, élesen megvilágítva. Komolyan, szinte kiröhögik az embert a próbafülkék tükrei.

Rajtam volt már a ruha, amikor kinyitottam a szemem. Akkor láttam meg. A bal mellem fölött egy hatalmas barna folt volt. Középen sötét, a szélein meg mintha elkenődött volna: úgy tűnt, dinamikus fejlődésben van, szinte a szemem láttára növekedett. Rögtön tudtam: ez egy melanoma!! Fel fogja zabálni a testemet!!

Letéptem magamról a csinos pántos ruhát, és zokogva futottam haza. Iszonyatos, jeges rémület fojtogatott. Szörnyű képekben jelent meg a jövő. A gyerekek a kórházi ágyamnál, ahol kopaszon, összeaszva fekszem – és a búcsú, amikor utoljára látom őket. Mi lesz velük? És a férjem – hogy fogja bírni egyedül? Mi van, ha rosszul nősül másodszor? Ha az új nő csak a saját gyerekeit fogja szeretni, az enyémeket nem? És egy alkalommal, amikor – figyelmetlenségből vagy az érzelmi intelligencia hiánya miatt – megtetszik neki valamelyik ruhadarab a hagyatékomból (mondjuk az a tök jó szürke szoknyám, amit karácsonykor szoktam felvenni), szóval felveszi, pont karácsonykor, és a gyerekeim sokkot kapnak, bőgnek, üvöltenek, mert hirtelen eszükbe jutok...?

A buszon néha bekukkantottam a pólóm alá, hogy újra megnézzem. Látni véltem, hogy már fél óra alatt is nagyot nőtt. Telefonálgatni kezdtem. Elbúcsúztam apukámtól örökre, beszéltem a férjemmel, hogy készüljön fel a növekvő melanoma iszonyatos látványára. Fölhívtam több barátnőmet, azt is, akinek bőrrákja volt. Elkértem tőle az orvosa számát.
– Egy iszonyú gyorsan növekvő anyajegyem van! Két hete még nyoma se volt, most meg akkora, mint egy egyforintos! – panaszoltam az asszisztensnőnek. Kicsit reménykedtem benne, hogy azt mondja: – Ó, ez gyakori eset! Nincs semmi baj. Három hónap múlva várom a rendelőmben! – De nem ezt mondta. Már másnapra adott időpontot.

Mikor hazaértem, csak nehezen tudtam leplezni a gyerekek előtt, milyen állapotban vagyok. Minden puszi, minden szó különös jelentőséget nyert most: a Halál közelsége költőivé tette még azt is, hogy amint beléptem, Balázs rögtön leöntött egy egész pohár málnaszörppel.
Némán magamhoz szorítottam a férjemet, mint fuldokló a mentőövet.

– Megmutatom – suttogtam, és levettem a pólóm. A férjem közelebb hajolt, nézte, nézte.

– Várj egy kicsit! – mondta, és a mutatóujjával egyszerűen levette a melanomámat.

– Csoki – diagnosztizálta szakszerűen.

Olyan boldog voltam! Visszakaptam az életemet!

Megkértem a barátnőmet, mondja le ő a bőrgyógyászt – nekem ez annyira kínos! Föl is hívta. Mondta neki, hogy csak csoki volt, és az orvos nem is volt meglepve.

– Ó, ez gyakori eset! – azt mondta.