KATT a képre a galéria megnyitásához!

Ráhangolódás
Szokásunkhoz híven most is az interneten kerestünk bázist, ahonnan túrázhatunk, s ahol a két és fél és öt és fél éves lányok pihenésképpen kipancsolhatják magukat. Választásunk az AquaCity Hotel és Élményfürdőre esett, a Magas-Tátra lábánál, Poprád (Poprad) városában, Budapesttől 320 kilométerre. Lerövidíteni nem lehetett ekkora távolságot örökmozgó gyerekeinknek, de változatossá tenni igen, ezért az utazás napját is állomásokkal megszakított kirándulónappá neveztük ki.
A kanyargós, harsogóan zöld vegetációval övezett úton kis kitérővel jutottunk el Selmecbányára (Banská iavnica). A 900–1000 méter magas hegyekkel körülvett városközpontban először a farkaséhes aprónépnek is alkalmas vendéglőt kerestünk, ami nem volt nehéz, számos hangulatos fogadó várja a betérőket. Kellett is az energia a város felfedezéséhez, hiszen mindenfelé meredek, kacskaringós feljárókat és utcákat barangoltunk be. Aszámos szépen helyreállított, illetve még felújításra váró műemlék épület között szinte szagolni lehetett atörténelmet. Nem véletlenül nyilvánították a várost és bányászati emlékeit a világörökség részévé. Lenyűgöző az épületek stíluskavalkádja Európa egykori legnagyobb ezüstkitermelő helyének főterén: gótikus eredetű, reneszánsz, illetve barokk házak színesednek mindenfelé. Elsétáltunk a Petőfit és Mikszáthot is diákjának tudó egykori Lyceumhoz, ahol kis, magyar nyelvű emléktábla is őrzi Petőfi nevét.
A gyerekeknek az Óvár nyújtotta a legnagyobb élményt (és a legtöbb lépcsőfokot felfelé). A toronyban éppen hogy csak nem húzták meg a hatalmas rézharangokat. Innen, a város egyik legmagasabb pontjáról pazar kilátás nyílik a környező hegyekre.
Ezután újabb kis kitérővel Vlkolinecig (szlovákul is így mondják, csak hosszú í-vel) mentünk tovább. Az 1099 méter magasan fekvő falu megőrizte eredeti népi építészetét. Egyetlen utcájának zsindelyes házai fából készültek. Az utca középen fut végig ahegyből csorgó kristálytiszta (és jéghideg) patak, melynek kivájt fatörzsek adnak medret, lépcsőzetesen, kis csobogókkal. Ennél jobb móka nem is kellett a gyerekeknek: muszáj volt odatérdelni, kezet-lábat áztatni a patakvízben, majd futkározva követni a patak útját.

Szepességi városlátogatások
Lányaimmal a várak szerelmesei vagyunk, nem is volt hát kétséges, hogy ellátogassunk a Poprádtól 40 kilométerre, egy dombtetőn tornyosuló szepesi várhoz (Spišsky Hrad). Közép-Európa egyik legnagyobb várromjának tövébe érve két okból is elámultunk. Egyrészt lenyűgöző látvány volt az egykori várispáni székhely, Zápolya János magyar király szülőhelye, melyet évszázadokon át folyamatosan bővítettek. Másrészt gondolkodóba estünk: vajon mennyi idő alatt fogunk feljutni a parkolóból a várba a két gyerekkel? Kételyeink azonban hamar eloszlottak: a lányok akkora lelkesedéssel indultak a vár meghódítására, hogy a köves-földes ösvényen jó fél óra múlva már bevettük a külső várfal kapuját. Amennyire mozdulatlannak és szikárnak tűnik kívülről, annyira izgő-mozgó, élettel teli volt a falakon belül a szepesi vár. Kézművesek alkotnak és árulják portékáikat, korhű jelmezbe öltözött emberek sétálgatnak a látogatók közt, asztalokká és székekké előléptetett boroshordókon lehet fogyasztani a sült kolbászt. A vármúzeum, a korhűen berendezett konyha, az ágyúk és a lövedékek, a csigalépcsős torony és az onnan feltáruló panoráma kicsik-nagyok számára is nagy élmény. A parkolóba visszajutni legalább annyira izgalmasnak bizonyult, múlni és enyhülni nem akaró felhőszakadást kaptunk ugyanis a nyakunkba. Felkaptuk a lányokat és próbáltunk nem nadrágféken lejutni a sáros ösvényen. A felmászáshoz képesti időnket javítva, húsz perc alatt értünk az autóhoz, bár alsóneműnkből is literszámra tudtuk csavarni a vizet. Hiába, aki egy várból menekül, az így járhat – állapították meg a gyerekek.
Az eső miatt a várral szemközti dombon fekvő szepesi káptalan (Spišska Kapitula) kanonokházait, székesegyházát és püspöki palotáját csak az autóból láthattuk, de jó időben mindenképpen megér a hely egy sétát, akárcsak a közeli Lőcse (Levoca) városa.
A Poprád folyó partján fekvő Késmárk (Kežmarok) a Szepesség fontos, iparosok lakta települése volt régen. Főtere körül polgárházak sorakoznak, s véletlenül sem rontja az összképet oda nem illő modern vagy szocreál épület. Filmforgatásra tökéletes klasszikus helyszín a belváros sok szépen felújított, cégéres, színes épülete. Nagylányunkat az egyetlen vasszög nélkül, fából épített evangélikus templom egyszerű szépsége ejtette rabul.

A legnépszerűbb kirándulóhelyek
A Lomnici-csúcs (Lomnický ít) „kötelező elem”, mondta Tátra-szakértő barátnőm még otthon. Nekünk azonban nem volt szerencsénk. Üdülésünk alatt végig vastag felhősávba burkolózott a Tátra egyik legmagasabb, 2634 méteres csúcsa, de legalább a közelébe azért eljutottunk. A Tátralomnicról (Tatranská Lomnica) induló négyszemélyes, kabinos felvonó felvitt a Kőpataki-tóhoz (Skalnaté pleso). A csúcshoz innen egy kábeles felvonó indul, amelynek már a látványa sem mindennapi. Nem láttuk ugyanis a célállomást, csak azt, hogy egy vékony drótkötélen függő kabin eltűnik a felhőkben. Fent 45 percet lehet eltölteni a csúcs fölé kinyúló teraszon. Kedvező időben a Tokaji-hegységig, a Mátráig és aBükkig elér a tekintet. Mi a csúcsot az időjárási viszonyok miatt kihagytuk, de némiképp kárpótolt a látvány 2215 méteren, ahová egy négyszemélyes, ülős felvonó vitt fel a Kőpataki-tótól. Felhők jöttek-mentek, a napsütésből percek alatt átláthatatlan felhőtömegben találtuk magunkat, majd újra felragyogott a fény. Nem olcsók a felvonók, hosszú sorokra is fel kell készülni a jegypénztáraknál a tátralomnici állomásnál (későbbi időpontra is váltható jegy), de valóban feledhetetlen élmény a látogatás.
A nagy magasságok után elautóztunk a szlovákiai Tátra második legnagyobb tavához, a Csorba-tóhoz (rbské pleso). A Tátralomnic és a Csorba-tó közti út mentén lehangoló látványban volt részünk. 2004 novemberében egy vihar hosszú kilométereken át gyökerestül, tövestül tépte ki a fenyőfákat. A bajt az okozta, hogy abban az évben későn jött a fagy, a nem túl mélyre hatoló fenyőgyökereknek nem volt idejük befagyni a talajba, ezért volt ekkora a természeti erő dúlása. Az azóta kiadott Tátra-térképeken külön színnel, magyarázattal jelölik az érintett területet.
A tónál már idillibb a kép: megnyugtató a víz, a hegyek és az óriásira nőtt fák együttese. Az 1350méter magasan fekvő tavon lehet csónakázni, partját körbe lehet sétálni, és a gyerekek is könnyen találnak maguknak elfoglaltságot. A friss hegyi levegőn a mi lányaink futkároztak, kavicsokat gyűjtöttek és dobáltak a tóba fáradhatatlanul, és végigmászták, -kúszták, -járták talán az összes kidőlt fatörzset.

Bevezetés a túrázásba
Erdei ösvényes, kicsit sziklamászós, kicsit kalandos túrát is bevállaltunk a kicsikkel. Ótátrafüredről (Starý Smokovec) indultunk el, ami nagyon kellemes hely, mindenféle pénztárcának és komfortigénynek megfelelő szálláslehetőséggel. A kerékpárosoknak itt jól kiépített, hosszú kerékpárút is a rendelkezésére áll, a főúttal párhuzamosan. Az Ótátrafüred és a Tarajka (Hrebienok) közt közlekedő sikló 7 perc alatt tesz meg mintegy 300 méteres szintkülönbséget. A Tarajkától könnyed túraútvonal vezet a Tar-pataki vízeséshez (Studenévodsky vodopád). Útközben vándorbotra tettek szert a gyerekek, végigjátszották a szokásos turistajelzés-kereső versenyüket, kisebb-nagyobb sziklákon és kidőlt fákon másztak át, sőt, még pöttyös hátú gyilkos galócával is találkoztunk. A vízesés robaját már messziről hallottuk. Népszerű túraútvonal ez, a sziklagörgetegeken végigrobogó patak pedig Csontváry Kosztka Tivadart is megihlette. Apatak mentén le lehet jutni a Tátralomnichoz vezető országútig.
Hazaindulásunk napjára ismét a Tar-patak völgyét választottuk kirándulóhelyül, ezúttal az országúttól felfelé haladva. A kellemesen meleg időben szedret szedtünk, az itt már kevésbé meredek szakaszok pedig lehetővé tették, hogy a patakban terpeszkedő sziklákon és köveken lépegessünk, a kövektől elszigetelt kis „tavacskákban” a lábunkat áztassuk, s fröcskölődjünk gyerekeink nagy örömére.
Az első találkozás a kedves tátraaljai településekkel és a magas hegyek birodalmával meghatározó volt számunkra. Sűrűn ismétlik a gyerekek a kérdést: – Mikor megyünk megint anagy hegyekbe? – A vonzalom nem múlik, az ismerkedést folytatni fogjuk.

Szerző: Simon Anita, fotó: Safa, Red dot
Megjelent a 2009. évi szeptemberi számban. Minden jog fenntartva.