Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Mindig szerettem a romantikus történeteket, annak ellenére, hogy a legtöbb csak a képzelet szüleménye. Ma már tudom, a valóság még tökéletesebb is lehet. Olykor az élet írja a legszebb meséket.

Az első szerelmét ritkán felejti el az ember. Mégis, ha létezik érzelem, amit nehéz leírni, ez az. Szirupos jelzők kísérik, közhelyek silányítják, ráadásul minden szereplője örökkévalónak sze�retné, de szinte sosem az. Mégis, elfelejteni nem lehet, s legalább egyszer muszáj mesélni róla. Miről? Hogy milyen érzés, mikor ölben visznek át az út másik oldalára, csak hogy át ne nedvesedjen a cipőm a latyakban. Hogy holdkórosként sétálunk és beszélünk, beszélünk órákat, és elmerülünk egymás tekintetében, egy érintésben.

Hogy esztelenség, de mégis gyűlöletes a francia�országi utazás a családdal, mert messze visz tőle. S hogy sírni kell minden este, mikor az ő hangját és zenéjét hallgatom a csak nekem készített kazettán ott a messziben. Pedig csak két hét.

Azt hittük, igen, hogy sosem lesz vége. Együttszülést terveztünk, bár ez még nem volt szokás akkoriban. Az iskolai füzetem utolsó lapjain az asszonynevemet gyakoroltam. Örökké hiányérzetünk volt, ha nem találkozhattunk. Pedig különbözőek voltunk, András befelé forduló, merengő, filozofikus alkat. Én nagyszájú, harcos és nevetős, a társaság közepe. Mégis, bár nem fogalmaztam meg, úgy éreztem, megtaláltam a másik felemet, ha létezik ilyesmi egyáltalán. A feltétel nélküli elfogadásról sem beszélgettünk sosem, csak éreztük és megbújtunk benne mindketten.

Ki tudja tizenhat évesen, mekkora kincs ez? Talán senki. Nem is tudtunk rá vigyázni igazán. Eltelt négy év, s már nem voltunk olyan felhőtlenek. Változtunk, olykor távolodtunk, az�után megijedtünk, s megint összefogództunk. De eljött az az idő is, amikor tévedhetetlenül éreztem, már nem egymásra figyelünk, csak ki-ki önmagára. Útkeresők voltunk mindketten. Ez a természetes a tizenévek vége felé. Más irányba indultunk és olykor már nem fordultunk vissza. Rosszul viseltem a társas magányt, s féltem az elhagyottak fájdalmától, így én mondtam ki a végét. Soha el nem küldött levelekkel írtam teli több füzetet. Hónapokig csak túléltem. De közben tudtam, hogy el kellett engednem, sőt küldenem. Ha együtt maradunk, megbéklyózzuk egymást, így éreztem. Küldtem s köz�ben magamban fohászkodtam, egyszer jöjjön vissza. Bár magam sem hittem, hogy ez valóra válhat. András rövidesen már egy másik lánnyal járt.

Kitérő
Napra pontosan tíz évvel a giccsesen szép hóeséses este után, karácsony előtt egy héttel szültem meg az első fiamat. Euforikus kábulatomban is eszembe ötlött a dá�tumok különös egybeesése. Szinte semmit sem tudtam Andrásról. Az eltelt évek alatt egyszer összefutottunk. Mindketten kapcsolatban éltünk. Tartózkodóak voltunk, a múltunkról keveset be�széltünk. Csak annyit, hogy valahol mélyen eltemetve mindketten rejtegetjük.
Hároméves volt a fiam, mikor egy közös ismerősünkön keresztül András találkozót kért tőlem. Felkavart és összezavart, hogy újra láthatom. A találkozó előtti éj�szakán a kisfiam belázasodott, András hiába várt a meg�beszélt helyen. Ezután öt évig egyáltalán nem hallottam róla. De gondoltam rá. Sokszor jártam úgy az utcán, hogy reméltem, felbukkan váratlanul.
Szerettem volna hallani róla, de nem mertem meg�keresni. Csalásnak éreztem volna, hiszen férjnél voltam. A házasságunk nélküle is összedőlni látszott: most már így utólag tudom, a feltétel nélküli elfogadás hiányzott belőle a legjobban. Mégis szerettem volna összetartozni a férjemmel, sok évig próbálkoztam. Nem sikerült. Akkor az lett a legfontosabb, hogy a kisfiam elfogadja az elszakadást. Elkeseredtem, úgy éreztem, kudarcot vallottam. András rossz időpontban telefonált, nem tudtam és nem akartam figyelni rá. Csak azt kérte, jelentkezzem majd, szeretne tudni rólam.

Fél év múlva egy kávézóban faggatott. Nem volt értelme mellébeszélni. Nehéz időszak volt mögöttem, nyugalomra vágytam. Mit akar tőlem? Segíteni szeretne – mondta, de én féltem elképzelni, hogyan. Nem tudja, mit akar – fejtegette –, talán a barátságomat. Barátnőjével régóta élnek együtt, de nem vállalnak gyereket, mert úgy érzi, nem tudnak igazán közel kerülni egymáshoz. Mi közöm nekem ehhez? – gyanakodtam.
Aggódtam, hogy a régi idők emléke, az akkori feltétel nélküli bizalom tizenhat évvel később csapdába csal. Mi lesz velem, ha skalpgyűjtő szélhámos csupán?

Vágytam rá, hogy újra az első szerelem naivitásával lássam, hogy elhiggyem, nem változott, és nem fog fáj�dalmat okozni sosem. Hónapokig leveleztünk, sokszor kérdeztem: miért velem s nem a barátnőjével beszélget? Amikor elköltözött az otthonából, még mindig féltem, nem tudok majd eléggé bízni benne, hiszen nem ismerem – azt a kamaszt ismerem jól, aki volt.

A valóra vált álom
Nem tudom pontosan, mikor múlt el az aggodalmam. Álmatlan éjszakákon megszólalt a telefonom, és gitár�zene szólt benne, a régi dallamok. S megint beszéltünk, beszéltünk sokat. Magunkról, a terveinkről, a tévedése�inkről és a tanulságokról. Álmomban gyakran a tizenhat éves énjét láttam, felébredve ért a döbbenet, hogy már harmincöt.
Kisfiam nyolcévesen bátrabbnak bizonyult. Az első találkozáskor bizalmába fogadta Andrást, mintha elő�re érezte volna, milyen mély és kölcsönös lesz ez az el�fogadás. Ezután kezdtem elhinni, hogy igen, valóban és igazán visszajött hozzám az első szerelem.

Közös otthonunkban már az esküvőt terveztük, de csak három év múlva mondtunk igent. Időre volt szükségünk, hogy a múltra építve ugyan, de a jelen érzelmei vál�hassanak biztos kötelékké. Az esküvői meghívónkon főszerepet kaptak az évszámok, a régmúlt és a jelen pil�lanatképei. A vendégek többsége sok-sok harminchat éves gimnáziumi osztálytárs volt – és persze az új gene�rációk. Ámultak és örültek nekünk, az ajándékok a ka�masz�korunkat idézték.

Szinte az első kívánságunkra megfogant a fiunk. Az utolsó pillanatig állva, összefogódzva, együtt szültünk. Ahogy egyszer nagyon régen elterveztük.

Szerző: Bagi Andrea, fotó: Europress