Az egykék általában el sem tudják képzelni, milyen lehet testvéri kapcsolatban nevelkedni. Csak távoli tanúi a szerető, langyos vagy konfliktusos testvér-viszonyoknak. Az alábbi történetekből kiderül, hogy a családon belül maguk
a szereplők sem egyformán élik meg ugyanazt a helyzetet.

Verseny (első történet)
Esztert és Nikit a szüleik egyformán szerették, nem szóltak bele a vitáikba. Eszter a logikusabb, a rendszeretőbb, de az idealistább is, Niki kreatív művészlélek, mégis ő kettejük közül a realista. Eszter becsüli húgát bátorságáért, kezdeményezőkészségéért és a barátjának tartja őt. Niki másképp látja viszonyukat, ő arra emlékszik, hogy Eszter volt az iskolában a bezzeggyerek, a kitűnő tanuló, az engedelmes, jó kislány, és neki utol kellett volna érnie, pedig nem akarta.

Eszter (36)
Állítólag féltékeny voltam a húgomra, de csak kicsit. Anyánk mesélte, hogy engem mindig vele együtt kellett etetni, különben kibírhatatlanul viselkedtem. De féltettem is őt, és ez az érzés máig megmaradt – különösen, hogy vele mindig több baj történt, mint velem. Négyévesen világgá ment, mert megbántódott, hasonló helyzetben én meg inkább csak sírtam. Amíg én babáztam, ő fiúkkal barátkozott. De sokat játszottunk együtt, és szerintem jó testvérek voltunk, illetve vagyunk.
Niki igazi művészzseni. Ennek már 7 évesen, az első iskolai napon tanújelét adta, amikor azt a feladatot kapták, hogy tetszés szerint rajzoljanak valamit. Mit rajzol ilyenkor egy átlagos gyerek? Királylányt, kisautót, házat… A húgom ezzel szemben 33 görkorcsolyázó egeret varázsolt a papírra más-más pózban. Ezzel persze a tanári kar nem tudott mit kezdeni, megvádolták, hogy valahonnan lemásolta, így vették el a kedvét a rajzolástól. Gimnáziumban rengeteget festett és verseket írt, szerintem nyugodtan ki lehetne adni a műveit.
Ő a humán-, én meg a reáltantárgyakban (is) jeleskedtem. Ez a felosztás nekem kedvezett, hiszen a mai világban hamarabb boldogul egy pénzügyes, mint egy bölcsész… Egy idő után a szüleink anyagilag őt segítették jobban, ami feltűnt ugyan, de azzal intéztem el, hogy lehet, hogy a húgom többet kap, nekem viszont nincs rá szükségem.
Életemben egyetlenegyszer voltam rettenetesen irigy rá: amikor megtudtam, hogy babát vár. Én nagyon vágytam és vágyom gyerekre, de még nem alakult úgy az életem, hogy bevállaltam volna.
A húgomnak viszont már van egy csodálatos 5 éves fia. Traumaként ért, amikor bejelentette, hogy terhes. Ebben is én szerettem volna első lenni. Egyelőre azonban le kellene küzdenem azokat a félelmeket, amelyek ilyenkor minden nőben előjönnek. Még nem sikerült…

Niki (35)
A nővérem a nagybetűs élet iskolájában nemigen járt előttem semmiben (a nem nagybetűs iskolában annál inkább): egyszerre lettünk szerelmesek, és ha jól emlékszem, a szüzességünket is ugyanabban a hónapban vesztettük el, bulizásban pedig éppenséggel sosem tudott beérni. Mára sok mítosza lerombolódott, és olyan rokonnak látom, akivel nem nagyon értjük meg egymást. Mindig csinál valami extra trendi, izgalmas dolgot (egyszer asztrológusnak készül, egyszer meg fényképésznek), közben remekül keres banki vezetőként. Begyűjti a dicséreteket, álmodik jó nagyokat, egy rakat pénzt elkölt a hobbijára, aztán abbahagyja. Iszonyú jó esze és képességei vannak, de ritkán néz a jelenségek mögé. A nyelvtehetségéért kifejezetten irigylem: öt nyelven beszél, hármat folyékonyan – én ilyen fegyverzettel már bejártam volna a világot! Anyukám szemében a tesóm felfoghatatlan csoda volt, ugyanakkor keveset dicsérte, mert nem akarta, hogy elbízza magát – ez sajnos visszafelé sült el, a nővérem önbizalma nem éppen a stabilitásáról híres.
A reáltárgyakból korrepetitorokat fogadtak mellém már második általánostól, és minél jobban hasított a nővérem matekból, annál makacsabbul rühelltem én a számokat. Ahol kiteljesíthettem magam úgy-ahogy ebben a testvérharcban, az a fantáziával, az alkotással és az élővilággal volt kapcsolatos, és ezeken a területeken hamar felfigyeltek rám. Van egy nagyon fájdalmas élményem ezekből a versengős időkből: imádtam rajzolni, de csak a saját fejem után, fantáziából. Semmiféle rajztanítás nem fogott rajtam, és jóllehet nagyon élő figuráim voltak, és a kortársaim sztároltak miattuk, rajzból rendszeresen hármast kaptam. Ennek ellenére én biztos voltam magamban, tudtam, hogy rajzzseni vagyok, de amikor úgy 15 éves voltam, Eszter, a nővérem benevezett egy magazin rajzversenyére és megnyerte az első díjat. Majd jelentkezett egy rajztanár, aki elvállalta, hogy ingyen foglalkozik vele, mert olyan tehetséges. Anyukám megpróbálta rávenni, hogy velem is foglalkozzon, de a rajztanár bácsi azt mondta: tele vagyok rossz szokással, amit nem tudna belőlem kinevelni, én már nem lehetek művész. Titokban sokat bőgtem, és többet nem tervezgettem a rajztehetségemről.

Örök feszültség (második történet)
Andi, Klári és Csenge hármasából mára párharc lett. Csenge több mint tíz éve autóbalesetben meghalt, a két nővére a mai napig küzd egymással a lelke mélyén. Andi és Csenge jobban kijöttek egymással, s ők az anyjukhoz ragaszkodtak, a csöndes, befelé forduló Klári már kamaszkorában eltávolodott tőlük, ő az apjához húzott.

Andi (65)
Nagyon szerettem és féltettem a nálam 11 évvel fiatalabb Csengét, de a másik húgomat, aki csak 6 évvel fiatalabb nálam, távolabb éreztem magamtól. Klári racionális volt, mi Csengével érzékenyek. Klári jól elvolt ott, ahol éltünk, én viszont imádtam utazni, amit Klári lenézett. Ő elmélyült abban a pár dologban, ami érdekelte, én viszont szerettem sok mindennel foglalkozni. Szerinte ez maga volt a felületesség. Ő korán férjhez ment, született három gyereke. Amikor az én lányom megszületett, elköltöztem vele egy másik városba, hogy függetlenítsem magam apámtól. Ritkán találkoztunk, de negyvenéves koromban – épp Klári rábeszélésére – hazaköltöztünk a szülővárosomba. Várakozásommal ellentétben ettől nem lett összetartóbb a család. Amíg a szüleink éltek, béke volt, bár apám „négyszemközti” beszélgetései csak szították a gyerekek között az ellentétet. Anyánk halála engem nagyon megviselt, de Klári nem sokkal a temetés után már a papírokkal és az örökséggel foglalatoskodott. Nekem még időre lett volna szükségem, hogy feldolgozzam a bánatomat, ő már azzal törődött, kinek mi jár. Ezt nem tudom elfelejteni, nem tudom neki megbocsátani. Amióta apánk is meghalt, csak arról váltunk szót, amiről feltétlenül szükséges. Néha úgy érzem, jó lenne őszintén beszélgetni, kibeszélni a sérelmeinket, de sajnos már azzal az előítélettel indulok neki egy ilyen alkalomnak, hogy úgysem sikerül áttörni a köztünk magasló falat.

Klári (59)
Andit – a köztünk levő korkülönbség miatt – elég hamar más dolgok kezdték érdekelni, mint engem, Csenge meg olyan pici volt, hogy nem lehetett társam semmiben. Apánk ragaszkodott hozzá, és segített is bennünket ebben, hogy szerezzünk diplomát, de szakma is legyen a kezünkben, és mivel bizonyítani akartunk, meg akartunk felelni neki, mindet meg is szereztük. Mivel ő inkább fiút szeretett volna, a biztatás mellett sok gátlást is belénk ültetett, olykor lekezelt és kiosztott minket, nem becsülte igazán a nőket. Andi mindig a saját feje után ment, nem maradt a családdal. Mi ezt elfogadtuk, de ő folyton megsértődött jelentéktelen apróságokon, sokszor nem is értettem, miért viszik el úgy az érzései, a hangulatai. Anyánk halála után kezembe akartam venni a hivatalos elintézendőket, amelyek nem várhattak, hiszen Csenge volt férje fenyegető tényezőnek bizonyulhatott volna. Andi zokon vette, hogy rögtön az anyagiakra terelődött a hangsúly, én viszont úgy gondoltam, hogy muszáj észnél lennünk. Nagyon jó lenne, ha újra összejönne a család, de sajnos Csenge és szüleink halála óta már semmi nem olyan, mint azelőtt.
A gyerekeink is csak ritkán beszélgetnek. Talán ha lesznek unokáink, változik valami.

Szövetség (harmadik történet)
Anna, Vera és Zsu mindhárman úgy látják, kapcsolatuk harmonikus, mindig számíthatnak egymásra, bár korábban előfordultak köztük is testvéri összetűzések. Anna és Vera természete jobban hasonlít, közös az érdeklődésük, a baráti körük, ezért mindig is közelebb álltak egymáshoz, Zsu viszont egészen más egyéniség, és gyerekkorától önállóbb. Ennek ellenére összetartanak és szeretik egymást.

Anna (31)
Többnyire jól éltem meg a „legnagyobb lányságot”, sok előnye volt ennek a pozíciónak. Igaz, hogy nekem kellett kitaposnom az utat, példát mutatnom az iskolában és otthon, ugyanakkor engem bíztak meg komolyabb feladatokkal. Én még láthattam a szüleimet összefonódva puszilkodni, ami később már nem volt jellemző. Nem éreztem féltékenységet egyik húgom születésekor sem. Verát és Zsuzskát is szeretem, de máshogy. Mivel annyira mások, más nyelven beszélünk egymással. Nemrég összeültünk hármasban, és most derült ki, hogy Zsu alsós korában sokat sírdogált délutánonként, mert utálta az iskolát. Mi meg valahogy abban a tudatban voltunk, hogy ő annyira erős, magabiztos és határozott, hogy nincs is ránk szüksége.

Vera (28)
Homályos emlékeim vannak a húgom születéséről. Anyut akkortól sokkal ritkábban láttam, inkább a nagymamánk vigyázott ránk. Egészen kicsi korunkban sokat játszottunk még hárman, aztán ahogy iskolás lett a nővérem, mi háttérbe szorultunk. Ez rosszulesett, sokszor meg is sértődtem, ha Anna elzavart. A húgomat viszont én ráztam le, vele én nem akartam játszani. Nem voltunk klasszikusan jó testvérek, sokat veszekedtünk, de annyira azért összefogtunk, hogy a szüleink előtt sosem mártottuk be egymást. Ha kellett, falaztunk is, amikor például a nővérem úgy járt el diszkóba, hogy a szüleink nem tudtak róla, nem árultuk el, inkább segítettük. Okos, érett, kreatív nővérem elég sokat anyáskodott, a húgom meg vagány, belevaló csaj volt, aki amint lehetett, megcsinálta a jogsit, ma is focimeccsre jár, lovat tart. Én szótlan, ideges típus voltam, hármunk közül a legzárkózottabb. Sokáig úgy éreztem, egyedül én nem vagyok jó fej, de sosem versenyeztem velük.

Zsu (25)
Nem érzem, hogy legkisebb testvérként bármiben más volna a helyzetem, mint az első vagy második gyereknek, ennek csak kisebb koromban volt jelentősége. Egyrészről jó dolgokat éltem meg, mert a szüleim szabadabban fogtak, türelmesebbek voltak és kevésbé féltettek. Másrészről rosszakat, mert sokszor éreztem magam kirekesztettnek. Leginkább úgy tekintek a nővéreimre, mint barátaimra. Természetesen volt, amikor példaképet vagy éppen ellenséget láttam bennük, de ezek a korszakok nem tartottak sokáig, és ma már nincs jelentőségük. Régen is inkább voltunk szövetségben, mint hogy versenyeztünk volna. De ez ma már végképp nem érdekes, az idő múlása jót tett nekünk.

Szerző:
Megjelent a 2010. évi Éva magazin Psziché rovatában. Minden jog fenntartva.