Baba Buséknál

Borítókép: Baba Buséknál
Szerintem annyira kínos, hogy minden médiás megírja, ha gyereke születik. Tartsuk 
meg magunknak az egészet. Magánügy. Nem tartozik senkire... Szóval, khmmm...

Egyszer csak bokszedzésen találom magam. Egy januári, szürke reggelen, amikor általában még a másik oldalamra fordulok, és tovább csorgatom a nyálam a párnára, most izzadságtól csatakosan püfölök egy homokzsákot. Másnap alig tudok lábra állni, és minden lépcsőfoknál felszisszenek. Rejtélyes módon abbahagyom a cigizést is. Bár eleve keveset szívtam – kivéve persze bulikban –, nem értem a dolgot. Oké, hogy január van, ám nem fogadtam meg, hogy új életet kezdenék. Harminchat múltam. Miért éppen most válik szenvedélyemmé a sport – ráadásul annak is egy olyan ága, amely a legtávolabb esik a személyiségemtől? Miért épp most gyűjtök erőt? És mihez?

Daniella hormonális változásaihoz svájci atomórát lehetne igazítani. Ezt onnan tudom, hogy az okostelefonomba minden fontos dolgot feljegyzek. Az okostelefon szerint viszont valami nem stimmel. Lassan Daniella is rájön, ezért leszaladok a gyógyszertári ügyeletre egy terhességi tesztért. Ez az első, ezért el is rontjuk. A teszt egyébként pozitív lenne, de a kontrollablakocskáig már nem jut el a pisi. Mit van mit tenni, újra – már remegő lábakkal – elballagok a patikába. Innentől kezdve esténként felhasználunk egy-két tesztet, kizárólag a móka kedvéért – és megállás nélkül vigyorgunk egymásra.

Fejbe kólint a bizonyosság. Persze mit is gondoltunk, mi lesz? Összeházasodtunk, és vártuk a babát. De mégis: amikor bekopogtat, akkor megérezzük a pillanat nagyságát. Daniella azonnal elmeséli a nővérének, az én bátyám viszont három hétig külföldön van. Senkinek nem szólhatok. Egyre jobban feszít a közlésvágy. És belehúzok a bokszba: heti négyszer járok. Meg is jegyzi az egyik srác az edzésen: „Csak nem egy kislány van a dologban?” Hirtelen nem tudok mit válaszolni, ezért mélyen a szemébe nézek, majd ennyit tudok kinyögni: „Lehet, hogy egy fiú.” A sporttárs ezután hetekig nem jön le edzésre.

Daniella akkor kezd ujjongani, amikor meglátja az ultrahangképen a baba dobogó szívét. Én akkor veszítem el a fonalat, amikor a monitoron a pici ásítozni kezd. Olyan emberi – pedig még teljesen apró. Magamból kikelve kiabálok. És – bár gyűlölöm az „ingyenes” magyar egészségügyet, azt, hogy mindenért hálapénzt kell fizetni – önkéntelenül a zsebembe markolok, és elkezdem előszedni a nálam levő papírpénzeket. Mintha nem is én lennék. „Hagyja ezt, nem kell ez...” – mondja az ultrahangos, miközben jókat derül rajtam, én meg elszégyellem magam.

„Pocaklakó” – az semmiképpen nem lesz. „Édes kis angyalka” sem. Megkérem Daniellát, hogy szívlapáttal csapjon arcon, ha ilyeneket fogok mondani. A szlengblog.hu után „bábuként” emlegetjük, de érezzük, hogy ez tisztára ciki. Így nemsokára megtaláljuk a kézenfekvő megoldást: „kisbabának” hívjuk. A névről még fogalmunk sincs. „Legyen István” – javaslom. „És ha kislány?” – kérdezi Daniella. „Akkor is... – röhögök. – Na jó, akkor engedményt teszek, és lehet Stefánia!”

A terhesség első három hónapja a kanapén zajlik. Daniella hazajön a munkából, egy kicsit lepihen – majd úgy marad. Akár egy krumpliszsák. Szolidaritásból mellé telepszem és simogatom. Amikor már nem bírom tovább a simogatást, mert leszakad a karom, nézem a falat. Vagy bekapcsolom a tévét, és teljesen lehalkítom. Próbálom kitalálni, miről beszélnek a híradóban, vagy hogy a filmben vajon miért veszekedik az a szimpatikus pár.

A kollégáim nem lepődnek meg, amikor bejelentem, hogy érkezik a baba. Ez volt az első tippjük. A második, hogy drogozni kezdtem vagy durva kedélyjavítókat szedek. Állítólag január óta a legkeményebb válsághelyzetben is vidáman fütyörészek, még a tördelőnk világvége-elméletei sem hoznak ki a sodromból. A család teljes extázisba esik. Már-már zavarba ejtő örömmel ünneplik az új unokát.

„Na, most bulizzál, mert nemsokára már egyáltalán nem fogsz!” – mondja egy ismerősöm. Nem mondom el neki, amit gondolok: hogy épp eleget buliztam már életemben, ezért nem bánom majd, ha egy darabig nem kell többet. „Most aludd ki magad! – ijesztget egy másik. – Tudtad, hogy egy gyerek születése után fél év alváshiány halmozódik fel a szülőkben?” Ez azért kicsit megrettent. „Minden megváltozik. Á, lehetetlen elmondani... Nincs ám olyan, hogy elmész a haverokkal sörözni... Ha gyereked van, vége a jó világnak!” – rémisztget egy apuka ismerős. Egy hét múlva otthon hívom telefonon, de a felesége veszi fel: „Most nem tudom adni... Elment sörözni a haverokkal.”

„Kislány” – mondja az ultrahangos, de úgy, mintha körülbelül arról volna szó, hogy odakint esik. Megint jön az érzés, a lábamban érzem a remegést, le kell, hogy üljek. 
A doki kimerevíti a képet, amin egy apró szilvácska látszódik. „Persze hogy kislány. Mi lenne más?” – jut eszembe, és most már nemcsak azt szeretném, hogy okos legyen, hanem hogy nagyon szép is. (Persze egy alkalommal sem mutatja meg az arcát.) Közben büszke vagyok a fejlődésre: nem kezdek előbányászni papírpénzeket a leglehetetlenebb helyekről, hogy a doki kezébe nyomkodjam.

„Latex vagy szilikon?” A Playboy főszerkesztő-helyettese vagyok, mégis megütközöm a kérdésen. Elvégre egy bababoltban vagyunk! „Vegyenek mindkettőből, és majd kiderül, hogy a baba melyiket szereti jobban” – tanácsolja az eladó. Egyébként cumiról van szó. Van, aki cumiellenes, más szakértő meg cumipárti. Hogy meg ne bolonduljak a kavarodásban, böngészni kezdek a boltban. Elképeszt a pelenkatartó praktikussága: megcsavarja és füzérbe köti a használt pelenkát tároló műanyag fóliát – utcabálon simán használhatnák girlandos dekoráció helyett. És persze haverkodom az üzletben a többi apukajelölttel. Titkos, láthatatlan szál köt össze minket, egy klubba tartozunk. Félszavak, félmosolyok.

Azt találom ki, hogy átolvasom az utónévkönyvet, és bekarikázom a nekem tetsző neveket. Aztán Daniella is bekarikázza azt, ami neki tetszik. Ahol két karika van, azok közül döntünk majd. Nekem egyébként könyv nélkül is tetszik a Boróka és a Laura. De a Boróka Daniella szerint bohém művész, a Laura pedig drámai hősnő. Végül nem karikáz. Készül valamire...

Hullámzik a kismama hasa. Néha szinte látszik, amikor egy pici végtag feszül neki belülről. Ha ráteszem a kezem, visszahúzódik. Lehet, hogy fél tőlem. A bokszos, agresszív fatertól. De lehet, megnyugszik. Valaki azt tanácsolja, hogy olvassak meséket a gyereknek, de képtelen vagyok egy hasnak magyarázni. Amikor gimnasztikázik bent a baba, nekem óhatatlanul is a Nyolcadik utas... (Alien) jelenetei ugranak be. Egy benzinkútnál CD-t veszünk: Mozart babáknak. Rá is kattanunk tőle hamar a komolyzenére.

„Tartsunk-e baby-showert?” – kérdezi Daniella. „Az meg mi?” – kérdezem. „Egy kis buli: eljönnek a barátnők, és hoznak babás dolgokat ajándékba.” Végül leszavazzuk az ötletet. Nem is baj, mert nemsokára a rokonok és a barátok mindent összedobnak. Fantasztikus készlet halmozódik fel: van kiságy, babakocsi (kettő), ruhahegyek. Mind használt, de nem látszik rajta. Egyébként persze Bécsben vásárolnánk, minden sokkal olcsóbb. Vagy a „tuti helyeken”: a címeken, amiket a babát várók köröztetnek. A Visegrádi utcában, vagy a titkos csepeli babakocsi-lerakatban, ami egy pincében van, valami rejtekajtó mögött. Az okostelefonra meg letöltök egy programot, amely érzékeli a gyereksírást, majd „megmondja” a kezdő szülőknek, hogy azzal pontosan mit is üzen a baba.

Szuper az orvosunk és szuper a szülésznőnk. Mindkettő megnyugtató, derűs személyiség. A szülészet viszont szétesőfélben van: a folyosókon vödröket kerülgetünk, salétromos a fal – tisztára, mint egy frontkórház. De mire jön a baba, átadják az új szárnyat. Minden fotocellás, világos, kedélyes. Mintha Ausztriában lennénk.

A második és harmadik trimeszter vidáman telik. Daniella virgonc, és tudomást sem vesz a terhességéről. Mármint: vigyáz magára, egészséges dolgokat eszik, terhesvitamint szed. (A vitamin egyáltalán nem „fújja fel” a gyereket, ez pusztán idegesítő kismamababona!) De sportol, amíg tud, nyáron pedig, nagy pocakkal felmászik a Vezúvra. „Szeletel” még egyet a Balaton Soundon, meg kijön a Szigetre, a Kispál és a Borz-búcsúkoncertre. Messzire állunk a hangfalaktól – biztos, ami biztos.

Szombat reggel 7 óra 49 perckor Daniella elkezd bökdösni. Ha szörcsögve horkolok, akkor csinálja ezt, úgyhogy hasra fordulok. De még mindig bököd. Egy hét lenne a szülésig, még egy csomó mindent el kellene intézni. Elfolyt a magzatvíz. Értetlenül bámulok az ágyban, mintha egy filmet néznék. Aztán összerakom a két sporttáskát, az őssejtlevételhez szükséges készletet, a papírokat. Ömlik rólam a víz, jéghideg a kezem, negyvennel megyünk az üres utcákon a kórház felé. Daniella nyugodt és vidám. Nincsenek fájdalmai. Egyelőre.

Fél tizenegy. Megindítják a szülést. Orvosruhában állok a feleségem mellett. A kezét markolászom. Ő is az enyémet, ahogy jönnek az egyre gyakoribb fájások. Jártunk szülési jógán – igaz, három hónappal ezelőtt. Az okostelefonba jegyzeteltem. Most előveszem a jegyzeteket, és tanácstalanul böngészem őket. Vajon mit jelenthet a „fekvőbogár-ászana”?

A fájások elviselhetetlenek – főleg számomra. Amikor érkeznek, annyit tehetek, hogy masszírozom Daniella keresztcsontját. Az jót tesz. Néha kirohanok a család egyik feléhez a váróba, és tájékoztatom őket a friss fejleményekről. A család másik felének telefonon számolok be a dolgok állásáról. Néha hatalmas injekciókkal, máskor csak gumikesztyűkkel közelítenek Daniella felé. Ilyenkor kicsit kimegyek a szülőszobából. De legalábbis nem nézek oda.

Minél inkább szükség van rám, annál jobban összeszedem magam. Sokára kezdődik meg a kitolási szakasz, és eltart vagy két órát. Amikor nyomni kell, megtámasztom Daniella fejét, hangosan biztatom és ráripakodok, hogy csukja be a szemét, nehogy elpattanjanak benne az erek. Törölgetem a homlokát és az arcát. Tartom az infúzió csövét, ami állandóan ki akar csúszni a vénájából. És csak bámulok: ez hogy lehet? Honnan van benne ennyi erő? Az orvos két nyomás között elsüt egy viccet, Daniella nevet rajta. „Ez a része sokkal jobban tetszik, mint a tágulási szakasz. Itt legalább tudok csinálni valamit!” – közli derűsen. Aztán újra eltorzul az arca.

Nincs már benne erő. A szülésznő és az orvos a hasát préseli. „Már csak hármat kell nyomni!” – mondta a doki vagy öt nyomással ezelőtt. Nem megy, meg kell állnunk pihenni. És Daniella valahonnan újra kap egy adag energiát. Átszellemült. A fájdalom és a szépség zárja áttetsző burokba. Sose láttam még ilyennek. Csodálatos ember. Csodálatos nő. „Már csak egyet kell nyomni!” – kiáltja az orvos. „Hazudsz, bazmeg!” – gondolom. De nem mondok semmit. Hanem lenézek, és most az villan be, hogy: „Mégse hazudott ez a kedves doktor bácsi!” Mert egy kis, lila, kompakt csomag csusszan elő gyorsan. Nyakán a köldökzsinór.

„Itt van! Megérkezett! Megszületett a kisbabánk! Gyönyörű” – üvöltöm elcsukló hangon. „Hol? Hol van? Látni akarom!” – kiáltja Daniella. A kis, lila, kompakt csomag pedig először halkan sírdogálni kezd. Lilából rózsaszín lesz, széttárja kezét-lábát: elkezdi kibontani és megmutatni magát teljes szépségében. Megáll az idő. Keresem a szavakat... „Olyan gyönyörű, mintha... mintha nem is az én gyerekem lenne!” – próbálok valami bombasztikusat mondani a babát fürdető csecsemősnek. „Jól van, apuka, magára is ráfér a pihenés” – neveti el magát. „Inkább írja ide a kislány nevét!” Remegő kézzel körmölöm a csuklószalagra: Rédei-Bus Stefánia.

Szöveg: Bus István, fotó: családi archívum. Ez a cikk az Éva 2011. januári számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.