Vági Zsuzsa bohóc. A Stúdió K játszóházában fogad minket. Egész lénye elragadó, mosolygós, nyugodt. Figyelem finom mozdulatait, visszafogott, mégis kissé bohókás ruháját, hajában a vékony, narancsos színt. Nagyon magával ragadó jelenség, teljesen belefeledkezem a beszélgetésbe.

Bár nem színes ruhákban van, mégis nagyon vidám a szerelése. Olyan érzésem van, mint ha az egész életét áthatná a szakmája.
Valóban áthatja. Valamilyen módon mindig a bohócságról szól az élet. Valamit mindig szervezni kell, készülni a fellépésre, írni, kitalálni, próbálni.
Milyen egy bohóc – amikor éppen nem az?
Általában visszafogott, csendes, decens hölgy vagyok (nevet). – A civil életemben nem vagyok szélsőséges és harsány, mint a bohóclétben.
De az is Ön, ugye?
Természetesen! Lehet, hogy ott engedem szabadjára azokat az energiákat, amelyeket civilként nem tudok.
Ön soha nem volt cirkuszi bohóc.
Nagyon rövid ideig. Lalával, a partneremmel elmentünk az Ádám Cirkuszba. Kísérletképpen. De ez tényleg röpke időszak volt, talán néhány hét. Akkoriban mostoha körülmények között dolgoztak a magyarországi magáncirkuszok. Ma már más a helyzet, komfortosabb a dolog, de amikor mi jelentkeztünk, egy olyan lakókocsiban laktunk, amely az Ádám család nagyszüleié volt. Nem tudtunk felegyenesedni benne, mert akkoriban még alacsonyabbak voltak az emberek. Nem bírtuk sokáig.
A bohóc otthona mégiscsak a cirkusz, nem?
Mindig is színpadi bohóc szerettem volna lenni. Olyan előadó, aki mesékben, mesejátékokban dolgozik. Persze, csináltunk klasszikus bohóctréfákat is azért.
Fenékbe rugdosós dolgokat?
Ilyet sosem, de voltak harsány elemek. Régi tréfákat is felújítottunk. Klasszikus, nagy antrékat. De inkább saját jeleneteket írtunk, és mesejátékokba vagy létező mesékbe helyeztük el a bohócot.
Miért szeretik a gyerekek a bohócot? Hiszen nem mindig vicces.
Felismerik, hogy a bohóc az ember egyik belső állapota. Mindannyiunkban benne van. A gyerekek ösztönösen megérzik ezt. Van úgy, hogy megijednek a bohóctól, mert a szélsőségessége megriasztja őket. Ugyanakkor ez lehet vonzó is – és akkor nagy érzelmeket ébreszt bennük.
A gyerek is mindent kimond, kicsit törvényen kívül áll, elmondja, amit a felnőttnek már nem szabad.
Ilyen szempontból a gyerekkel valóban ott a rokonság. Az én bohócom, Kamilla viszont omnipotens. A gyerekeknél is van egy ilyen életszakasz: azt hiszik, olyan a világ, amilyennek ők gondolják. Mindennek úgy kell lennie, ahogy azt ők szeretnék. Ha ez nem így történik, nem vonnak le mély következtetéseket, hanem egyszerűen átlépnek rajta.
Kiből lesz a bohóc?
Jó bohócnak lenni?
Nagyon jó! Amikor az ember bohóc lehet, és abban feloldódik, az fantasztikus átalakulás! Kinyílik a világ, és nagyon tudok hatni. Olyan párbeszéd – és érzelmi kapcsolat – alakul ki a gyerekek és közöttünk, ami nagyon nagy élmény. Szinte egy másik tudatállapot. Átöltözik az ember, és belép egy másik világba, amely nem érintkezik a hétköznapokkal.
Hogyan jut az ember erre a pályára?
Régen – még a történelmi időkben – hallottam, hogy az Állami Artistaképző Intézetben kísérletképpen bohóciskolát indítanak. Érettségi utáni felnőttképzésről volt szó. Az első évben nem mertem vállalkozni rá, viszont járt oda egy barátom, Müller Péter. Ő vitt el, kézen fogva, a felvételire.
Milyen egy bohócfelvételi?
Olyan, mint a Színművészetin. Tíz verssel kellett készülni – természetesen nem tragikus hangvételűekkel. Énekelni kellett, táncolni... Számomra ez új dolog volt. Akkoriban már volt egy kis színészi gyakorlatom: a Pinceszínházban játszottuk az Eszem a gesztenyét című produkciót, ahol a cirkusz hangulatát idéztük meg. Én abban annyira boldog voltam! Pici, kis szerepem volt benne, de jöttünk-mentünk, ugráltunk – teljesen feloldódtam. Akkor játszották a mozik Fellini Bohócok című filmjét. Akkor kitaláltam néhány bohóctréfát – hogy ha én bohóc lennék, hogy csinálnám. Azután hallottam a bohóciskoláról. Aztán, amikor az artistaképző után először játszottam gyerekek előtt, akkor győződtem meg róla, hogy a pályán maradhatok, mert rendben van a dolog.
Mit tanulnak a bohócképzőben?
Akrobatikát, zsonglőrködést, balettet, jazzbalettet, bűvészetet, pantomimet, színészmesterséget. Egyszerű, alapvető dolgokat. Minthogy gimnáziumi érettségi után jöttünk, senki sem várta el, hogy triplaszaltókat ugorjunk.
Azóta mindig színházban dolgozik?
Igen. Gyerekszínházi produkciókban, szabadtéri helyszíneken. Idén nyáron a Gyerekszigeten Mosonyi Alíz Illemtanát játszottam. Sőt, nyáron van egy bohócjátszóházam is.
Mitől jó egy bohóc?
Attól, ha a spontaneitását meg tudja őrizni. Ha váratlan és őszinte.
És mi van a gyermeki énjével?
Nagyon fontos, hogy megmaradjon.
Mi az, amit nem lenne szabad elfelejtenünk a gyerekkorból?
Az őszinteséget. Hogy őszintén meg akarjuk érteni a világot. Nagyon fontos, hogy megőrizzük a kíváncsiságunkat és azt, hogy egész lényünkkel egy irányba tudjunk figyelni. Ez főként akkor megy, ha a gyerekeket nem ültetik a tévé elé már csecsemőkorukban.
Sok felnőtt nem szereti a bohócokat. Miért?
Mert a bohóc: tükör. Sokan nem igazán elégedettek önmagukkal. Ha találkozunk gyermeki énünkkel, és nem vagyunk jóban vele – mint Karinthy a saját „fiatalemberével” –, akkor elutasítjuk. A felnőtt azt mondja: ezen én túl vagyok. Dedós dolog. Az is érdekes, hogy mennyire mások a kultúrák. Amikor olaszoknak játszottam, fel sem merült bennük, hogy nem fogadják el a bohócot. A franciáknál is csak nyitottságot tapasztaltam.
Mit lát a gyerekeken? Nagyon megváltoztak az elmúlt években?
Szerintem nem. Ugyanolyanok, mint voltak. De manapság borzasztóan nehéz a gyerekek élete. Annyi élmény éri őket, hogy nehezebb lekötni a figyelmüket. Jó lenne olyan pillanatokat teremteni nekik, amikor nyugodtan elmélyülhetnek valamiben. Erre kevés a lehetőségük. Az ő életük is túlzsúfolt. Túl sok az információ – és főleg a mechanikus élmények. A tévé, a számítógép a legtöbb baj oka. Már a pici babák sem tudják levenni a szemüket a képernyőről, és később az egész életüktől azt várják, hogy annyira változatos és intenzív legyen, mint amit a tévében látnak. Ez persze lehetetlenség. Ezekre a gyerekekre mondjuk aztán, hogy hiperaktívak. De azok a gyerekek, akik bejönnek ide, a játszóházba, ugyanúgy játszanak, mint tizenöt évvel ezelőtt.

Piros orr

Rögtönözve gyógyítani
Hogyan került a Piros Orr Bohócdoktorok közé?
Ez életem nagy ajándéka. Egyszer felhívtak a barátaim, hogy bohócokat keresnek. Megtisztelő volt, amikor kiderült, miről is van szó: képesnek tartanak rá, hogy a magunk módján segítsünk a beteg gyerekeken. Ha korábban indult volna az alapítvány, nem lettem volna még érett erre a munkára. De jó időben talált meg ez a feladat.
Ez egyfajta magasabb, megemelt szintje a munkájának?
Inkább azt mondanám, más. A színpadon játszani: szabadság. Az, valljuk be, maga a boldogság. Kórházban dolgozni nehezebb. Ráadásul ott csak egy-egy gyerekkel van kapcsolatunk. Minden gyereknek megpróbálunk külön valami személyeset kitalálni.
Felkészülnek ilyenkor?
A kórházi munkánk mindig improvizáció. Ugyanakkor havonta készülünk pszichológiai workshopokkal. Fejlődéslélektannal is foglalkozunk. Úgy készülünk fel, hogy magunkat hozzuk abba az állapotba, amelyben lazán tudunk rögtönözni.
Mennyire más a fogadtatásuk?
Ha egy gyerek beteg, az energiaszintje lejjebb kerül, mint egy egészségesé. Sokan magukba zuhannak, rosszul érzik magukat. Nekünk az a feladatunk, hogy kizökkentsük ebből a nagyon befelé és lefelé mutató állapotból. Itt már a leghalványabb félmosoly is sikernek számít. Előfordul, hogy egy gyerek, aki már három napja sír, és még az anyukájával sem hajlandó szóba állni, egyszer csak feloldódik, átbillen. És ez jó, mert ekkor már sokkal könnyebben fog gyógyulni.
Ön hogy bírja lelkileg?
Ez a dolgunk. Bírni kell. Bár sokszor megvisel. De vannak kedvenc történeteim is. Tíz kórterem volt azon az osztályon, ahová rendszeresen jártunk. Az egyik kislány hosszú hónapokig feküdt a tízes szobában. Egyszer csak betették az egyesbe. És akkor azt mondta ujjongva: „Végre, végre! Először hozzám jönnek a bohócok!” Nem tudta, hogy mindig őhozzá mentünk először, mindig nála kezdtünk. Egészen addig azt hitte, „hátrányos helyzetű”, hogy a tízes kórteremben fekszik. Akkor elmondtuk neki: „Rebuska, mindig te voltál az első.” És ezen nagyon meghatódott. De az is szép emlék, amikor egy fiú elutasított bennünket, fájt a hasa, és azt kérte, hogy hagyjuk békén. Ilyenkor többnyire azt mondjuk, igen, persze, már megyünk is. Erőszakoskodni nem szoktunk, de azért próbálkoztunk. Megkérdeztük tehát a fiút, hogy kezet moshatunk-e azért. Ebből aztán csináltunk egy jó nagy vircsaftot, és a végén mégiscsak lett egy kis bűvészmutatvány. És hogy, hogy nem: azért csak előkerült egy piros orr, ami ott volt az ágyában. Amikor aztán el akartunk menni, már tartóztatott bennünket. Mi pedig vele maradtunk még egy kicsit.

www.pirosorr.hu

Szerző: Bus István, Fotó: Miklóska Zoltán
Megjelent: Az Éva magazin 2008. januári számában. Minden jog fenntartva.