Gyerekkoromban pontosan tudtam, hogyan fogom vezetni a háztartásomat.Húgommal gyakoroltuk is szorgalmasan. Királylánynak öltöztünk, és pillanatok alatt csodákra voltunk képesek. Hipp-hopp, enni kaptak a  babák, a mosogatás is ment, mint a karikacsapás.

Felnőve aztán kiderült, hogy a  dolog egy kicsit bonyolultabb: nem elég a  saját elképzeléseimet megvalósítanom, de számtalan családtagom számtalan elvárásának is meg kell felelnem. Szigorú főnökeim – drága családom apraja és nagyja – pedig gyakrabban és határozottabban értékelik a teljesítményemet, mint valaha is gondoltam volna.

Extrém sportok bajnoka
Minden évben elhatározom, hogy keresek magamnak a környéken egy jó kis fitnesztermet. Aztán az extrém sportok találtak meg engem.

Extrém mosás: 5 ember hogyan tud 6 mosógépnyi ruhát termelni 2 nap alatt? Extrém porszívózás: naponta ismétlődő testmozgás minden látható eredmény nélkül. Extrém pattogás: amint leülök, valaki biztosan szomjas lesz, éhes, vagy folyni kezd az orra – és már ugorhatok is. A fenti sportok nagy hátránya, hogy sokévi edzés után sincs semmi látsztuk, ha viszont abbahagyom, azt mindenki egyből észreveszi.

Valami finom levest nem főztél?
Életem párja ritkán kritizálja szemtől szembe háziasszonyi ténykedésemet. Véleménye mégsem marad előttem rejtve.A múltkor boldogan meséltem neki, milyen jó programokat találtam ki a gyerekeinknek a téli szünet egyik napjára, és még palacsintát is volt időm sütni. Kedves válaszából – „valami finom levest nem főztél?” – egyből érzem, hogy szép talán még lehetek ezen a pályán, de győztes biztosan nem.

Szeretek a férjemmel vásárolni (csak ritkán jut rá időnk). Együtt sokkal könnyebb kigondolni, hogy mit kapjanak a gyerekek a Mikulástól, mi legyen az anyósom névnapi ajándéka. Aztán mikor a  csomagtartóba pakoláshoz érünk! Amit én beteszek, azt ő kiveszi, amit én hátrapakolok, azt ő előrerakja, amit én felállítok, ő lefekteti és így tovább minden darabbal. Amennyiben ráutaló magatartásából jól következtetek, csak a csodának vagy a  véletlen szerencsémnek (de semmiképpen sem az ügyességemnek) köszönhetem, hogy mindent épségben szoktam hazaszállítani az év maradék 360 napján, amikor mindezt egyedül intézem.

Na és a gyerekek…
Elismernék, hogy tökéletes anya vagyok, ha legalább kétnaponta rántott hús volna az ebéd, ha nem veszekednék a rendetlenségért, ha mindig tudnám, hogy a lakás mely pontján hagyták szét mindenkori kedvenc játékukat, és nem gyötörném őket a házi feladattal. Ezzel szemben ragaszkodom az egészséges táplálkozáshoz, így hetente legalább egyszer főzeléket főzök, a tízóraihoz gyümölcsöt is csomagolok, és délután sem lehet korlátlanul édességet enni. Elvárom, hogy a szobájukból a szennyesüket legalább a fürdőszobáig  hozzák el, és hetente egyszer fel kell számolniuk a rendetlenséget is.Apró főnökeim így aztán gyakran fejezik ki elégedetlenségüket.

Elégedetlenek akkor is, ha lassabban haladunk az autóval, mint elképzelték – de közben szigorúan ellenőrzik a közlekedési szabályok betartását. Pedig már akkor is autóztam, amikor ők még halvány gondolatként sem léteztek.

Anya, te miért nem?
Tízpontos értékelésre csak az számíthat, aki már a  megjelenésével is kitűnik a sorból. Az ideális háziasszony időt szakít külsejének ápolására, sminkje harmonizál divatos öltözékével, és természetesen gondol a frizurájára is. Gondolni én is szoktam ilyenekre… A valóságban aztán a reggeli kapkodásban tökéletes frizurát varázsolok leányom hosszú hajából (véletlenül sem indulna iskolába egy-két csattal a hajában, a tíz kicsi fonott copfot kedveli), majd mindenkinek összeválogatom a megfelelő ruházatot. Szárnyaló teljesítményem akkor fordul mélyrepülésbe, amikor a saját „dizájnomat” alakítom: a  hajamat épphogy megfésülöm, majd gondosan magamra kapkodom a szárítóról a legkönnyebben elérhető cuccaimat. Az értékelésem sem marad el: „Anya, te miért nem szoktál magas sarkú cipőt hordani, és miért olyan ritkán fested ki magad?”

A remény hal meg utoljára
Jobb napjaimon szépen sminkelve, magas sarkú cipőben és szoknyában bevásárolok (a tojások sem törnek össze hazafelé), s míg fő a tökéletes ebéd (természetesen a levest sem feledem), mindenhol rendet rakok. Délután angyali türelemmel várom a  leckék elkészültét, és pakolom ki az összes dobozt, hogy végre megtaláljuk „azt” a kék motort. Ilyenkor elégedett vagyok. Egyszer talán a családom is az lesz velem…

Szerző: Cseh Andrea, Fotó: Tipozoo műhely, Pinterest. Ez a cikk az Éva egy régebbi számábanjelent meg.