Miért jó nőnek lenni?

Borítókép: Miért jó nőnek lenni?
Néha csupán mondogatjuk magunknak, hogy „jó vagyok, jó vagyok”, máskor valóban átéljük, hogy milyen jó nekünk. Mert tényleg jó. Klein Barbara írása

Az önbizalom nyolckarú istennővé teszi a nőt, de ez azért elég fura dolog. Egyesek már azzal születtek, mások, nem is kevesen, a retiküljükben tartják, rúzs formájában. Van nő, aki a pasijától kapja meg, van, aki önismereti tréningen sajátítja el. Egy ilyen tréning persze rengeteg pénzbe kerül, bár ha okosan csináljuk, megússzuk egy-két buszjegy árából.
Arra gondolok, amikor csak úgy bambulunk a buszon, pásztázzuk a többi utast, s megpróbáljuk kitalálni, hogy ki ki lehet, mit dolgozik, hány gyereke van, hogy fog kinézni tíz év múlva. Nemcsak azok a nők érdekesek, akik magabiztosan telefonálnak a főnöküknek, hogy éjszaka majd megcsinálják astatisztikát, hanem azok is, akik fésületlenül, leevett pólóban, karikás szemmel és teli szatyrokkal, oldalukon két gyerekkel vergődnek fel a lépcsőn, és mohón vetik magukat az első szabad ülésre.
Mindkét típus a modern nő képviselője, bár attól egyformán távol állnak, hogy megtestesítsék a nyolckarú istennőt. Még akkor is, ha egyik kezükben gyerekkel, a másikban mobillal, aharmadikban a férjük pólójával, a negyedikben aszámítógépük egerével, az ötödikben egy koszos pelenkával, ahatodikban merőkanállal, a hetedikben hajszárítóval, a nyolcadikban határidőnaplóval rohangálnak. Az önbizalomhoz ugyanis az is kell, hogy megbecsüljük önmagunkat és ne feszegessük fizikai határainkat. Nem kell mártírt játszani az összeesésig: jobb néha letenni a szilvalekváros tejberizst, a szemeteszsákot vagy akármit.


Jó vagyok!

Európai Egyesült Álmok
Mi, emancipált, európai nők mindent megtehetünk, amit a felvilágosodás, az iparosodás és a kapitalizmus elhozott nekünk, hát ne legyünk már mártírok. Igazi áldozatokkal úgyis tele van a világ. Az önsajnálat maró pillanataiban nem árt belegondolni, hány millió nő van a Földön, akinek el kell fednie az arcát, a dekoltázsát, a lábát, és nem vásárolhat szexi őszi blúzt boltok miriádjában. Aki nem gondolkodhat azon, hogy melyik egyetemre járnak jobb pasik, az orvosira vagy a nemzetvédelmire, vagy azon, hogy melyik prezentációját írja meg előbb. Azon meg főleg nem, hogy akar-e ma együtt lenni a szerelmével, vagy inkább elmenne a csajokkal egy dzsesszkoncertre.
És persze jogunkban áll azt szeretni, aki tetszik nekünk. És akit magunk választunk, nem a szüleink – becsüljük hát meg, bármilyen izzadságszagú a padlóra dobott trikója. Sőt azt is megtehetjük, hogy többet szeressünk egyszerre, és nem köveznek meg érte. Legfeljebb megszólnak.
Ha nem találunk magunknak vonzó fazont, az is jogunkban áll, hogy a mosógép vagy a porszívó feltalálójáért rajongjunk, sőt kiguglizhatjuk a takarítórobot helyes japán mérnökének a fotóját is.
De szerethetünk nőt is, és egyre kevésbé kell szégyenkeznünk miatta. Arról a felhőtlen boldogságról már ne is beszéljünk, hogy magunk dönthetjük el, mikor és hány gyerekünk legyen, és az is jogunkban áll, hogy akár negyvenévesen kezdjünk el szülni. És persze választhatjuk gyereknevelés helyett a kertészkedést, a jógát, az utazást, a magas sarkút. Aszabadság a legnagyobb lehetőségünk, éljünk vele!

Igényes Nők Klubja
És most nem arra a szabadságra gondolok, amit aselyemborítású tampon nyújt, bár az sem elvetendő jótéteménye a civilizált világnak. Arra a szabadságra, hogy igényes nők lehetünk – aminek nem a Manolo Blahnik cipő és nem a krokodilbőr táska a feltétele, hanem a bátorság, hogy úgy élünk, ahogy mi akarunk. A dolog persze bonyolultabb, nem elég rákattintani a Facebookon az Igényes Nők Klubjára.
Meg kell dolgozni érte. Ahogy azok a nők tették, akik sikeresen megválaszolták a „hogyan legyek boldog aszép, új emancipált világban”kérdést, és már ott ülnek akormányokban, az akadémiákon, a mentőautókban és az irodalmi szalonokban. Ők tapossák ki nekünk az utat, hogy még többen betölthessünk vezető pozíciót. Ám ha nem követjük apéldájukat, akkor ők hiába értek célba, mi nem asiker, legfeljebb a tampon, a cipő és a táska áldásait fogjuk élvezni.
Persze már az is haladás, hogy egyre többen sorolhatunk be barátaink közé olyan férfiakat, akik felfogták már: lelkizni nem ciki. Velük beszélgetve jobban megismerhetjük a másik nemben dúló indulatokat, félelmeket, és ha ezeknek mi vagyunk az okozói, változtathatunk is rajta.
Végre röhögés nélkül elfogadhatjuk például azt akülönbséget, hogy ők képtelenek elsajátítani a párhuzamos cselekvések összehangolását. Tudomásul vehetjük, hogy nekik alegnagyobb nehézségbe ütközik felidézni a tegnap esti vacsorát, holott mi egy év távlatából is emlékszünk rá.
Jogunk van tehát másokat elfogadni, de önmagunkat is. És jogunk van bátran vállalni egyéniségünket, bármilyennek alakítottuk is. Ha másért nem, ezért a jogunkért mérhetetlenül boldogak lehetünk.
És örülhetünk, hogy 2010-ben vagyunk nők. Ha már olyan mázlink van, hogy Európában születtünk.

Ez a cikk a 2010. októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.