Még mindig elkerekedik a szemünk a csodálkozástól, ha óvó bácsikról hallunk, pedig ha nem is fénysebességgel, de szép lassan emelkedik a számuk. Hetven óvó bácsi foglalkozik ma Magyarországon hivatalosan óvodás korú gyerekekkel. Mi a nyáron hármukkal találkoztunk. Egy közös vonásukat mindenesetre azonnal fölfedeztük: még egyiküknek sincs saját gyermeke.

Fotó: Éva magazin, Trunkó Bálint

Salem Julio Samir (30)
A családi házból kialakított magánóvoda vezetője mintha ide született volna. Óvónőként dolgozó édesanyját gyakran kereste föl itt iskola után, mára pedig kettejük családi vállalkozásában fogadják a huszonhárom gyereket.
„Két és fél éves koromig Ecuadorban éltünk, de a szüleim házassága megromlott, ezért magyar édesanyám velem és a bátyámmal visszaköltözött Magyarországra, édesapám pedig maradt a szülőhazájában – ad választ tökéletes magyarságára Samir, miközben ovis teával kínál. – Állatorvos akartam lenni, de nem sikerült bekerülnöm az egyetemre. A Tanító- és Óvóképző Főiskolán kezdtem el estin tanulni, közben itt munkába álltam, és egyből jöttek a sikerélmények. A gyerekek boldogan mesélték otthon, hogy sakkozunk, sportolunk, zenélünk, angolul tanulunk, meg vitorlázni lehet minden nyáron a Balatonon. Rájöttem, hogy remek dolog ez: a gyerekekkel kedveljük egymást, de fegyelmezni és kezelni is tudom őket.”
Arra a kérdésre, hogy vannak-e kedvencei a kis gézengúzok között, bevallja, hogy ez óhatatlanul bekövetkezik minden óvodapedagógusnál. „De a kedvenceknek is jár a fejmosás, ha ludasak. Néha nemet is kell mondanunk, és a mérgünket sem kell eltitkolni előlük. A gyerekek érzelmi intelligenciája csak úgy fejlődik, ha találkoznak ezzel is” – szakmázik Samir.

Képünk illusztráció

Talán a sors keze van abban, hogy elvált szülők gyerekeként egy-egy óvodásnak most ő az egyetlen férfimintája. „Jó, ha nem csak a női oldalt látják, hiszen sok szituációban a férfiak teljesen másként reagálnak. Nemcsak hangerőben, stílusban és szavakban, hanem metakommunikációban” – magyarázza, miközben a háta mögötti számítógép képernyővédőjén fotók sorjáznak az óvodásokról. A pár éve pedofíliával lebukott férfi bébiszitter kényes témájában azt mondja, emiatt még soha nem érzett bizalmatlanságot. „Tudni kell viszont, hogy testi kontaktus nélkül lehetetlen óvodában dolgozni. Ha kell, megsimogatjuk a gyerekek fejét elalváskor, olykor ölbe vesszük, ha kell, vigasztalva megöleljük őket.”
Bár Samir kétségtelenül jobb helyzetben van, mint önkormányzati kollégái, tűzpiros Ferrariról ő sem álmodozik. Arra gyanakszom, irigylésre méltó kiegyensúlyozottságát a kungfunak is köszönheti, amiben 2004-ben világbajnoki címet szerzett. „Jin és jang. A kungfuban kiéltem a maszkulin oldalamat, a szelíd, érzelmes énem pedig az óvodában dominál.” Ezzel együtt barátai elkönyvelték egyfajta furabogárnak, mert egyszerre csinál egymástól távol eső dolgokat: óvóbácsiság, kungfu, salsa, rendszeres továbbképzések, gitározás, éneklés – mindezt latin-amerikai temperamentummal.

--pagebreak--

Takács Zoltán (32)

Fotó: Éva magazin, Trunkó Bálint

„Zoli bát” akaratomon kívül már akkor átvilágítottam, mikor egyik barátom hátba dicsérte. Aszőnyegen bukkanok rá, épp a gyerekekkel társasozik. Azt mondja, napirendet muszáj tartani, de hétköznapjaikban nagy szerep jut a váratlanul kialakuló, spontán együttjátszásoknak. Saját bevallása szerint a csoport hangulata ilyenkor leginkább a szenvedélyes temperamentummal élő mediterrán nagycsaládokat idézi, és úgy tűnik, a gyerekek élvezik. „A Megasztár egyik első adása után behoztam az erősítőt, és bárki kiállhatott énekelni a mikrofonba – természetesen volt zsűri és pontozás is.” Zoli bácsi egyébként nagyszerűen ötvözi a zenei műfajokat: hobbiból metálzenekarban játszik, ugyanakkor Napraforgó nevű népzenei együttesével rendszeresen fellép óvodákban. Nemrég komoly projektbe vágta a fejszéjét: a gyerekekkel első CD-felvételükre készülnek. „Az a legjobb, hogy a próbákon láthatom a régi tanítványaimat is, akik nem kötelességből, hanem tényleg nagy kedvvel jönnek .” Ugyanakkor azon a kérdésen, mi vitte férfiként erre a pályára, hosszan gondolkozik. „Villanyszerelőnek tanultam, de arra gondoltam, ha jól bánok az emberekkel, akkor miért ne foglalkozzam a legkisebbekkel hivatásszerűen? Ifjúkori nyaralásaim alatt valahogy mindig körém gyűltek, mert hol bohóckodtam, hol kitaláltam nekik valamit. A főiskolán az évfolyamomban egyedül voltam srác a száz lány között.”

Képünk illusztráció

Meleg családi fészekről nem számolhat be, szülei válása után apjával teljesen megromlott a kapcsolata. Sokat filozofálgatott azon, vajon jó apamodell nélkül mégis miért választotta ezt a szakmát, s arra jutott, hogy ösztönösen adja most át a gyerekeknek azt a hiányzó figyelmet, szeretetet, amit neki nélkülöznie kellett. Apa nélküli gyerekéveit nem, nagyszüleit azonban visszasírja. „A gyerekeknek a tőlük kapott régi jó értékeket adom át. Ezért nehéz néha a mai elidegenedett világba belehelyezni magamat, mert kimaradt egy generációnyi értékváltás az életemből, de nem bánom.”
A még mindig kuriózumnak számító óvóbácsiságot sem értékeli túl. „Nincs küldetéstudatom, teszem a dolgom és közben élek. Ezzel persze valamilyen férfimintát mutatok nekik, de inkább emberit. Most például karikatúrákat rajzolnak rólam. A focivébé idején megbeszéltük a mecs-cseket, majd az udvaron lefociztuk a gólokat, fiúk és lányok együtt” – mondja a gyerekekéhez gyanúsan hasonlító lelkesedéssel Zoli bá, aki csupán egyetlenegy anyukára emlékszik, aki előítéletekkel méregette év elején, hogy a tipikusan női szakmában mennyire állja majd meg a helyét. Év végén tőle kapta a legnagyobb ajándékot.

--pagebreak--

Fotó: Éva magazin, Trunkó Bálint

Matthew Holding (25)
Matt-tel, a Manchesterből jött angol óvó bácsival az A-Z Nemzetközi Óvoda nyári táborában beszélgettünk arról, hogy nemcsak a budapesti lét érintette meg, hanem itt talált új szakmára is. A rekkenő déli hőségben a gyerekek bent sziesztáznak, kint a homokozó szélén meg sülnek a gyerekkezek gyúrta homoksütemények. „Három éve félbehagytam az egyetemi tanulmányaimat, s Budapestre jöttem, hogy kipróbáljam magam. Imádom a város pezsgését. A magyar fiatalok nyitottabbak, kedvesebbek, sőt, a jövőt is optimistábban nézik, mint honfitársaim, és nagyszerű munkát is találtam” – feleli Matt arra a kérdésre, hogy milyen erő tartja évek óta hazánkban. Abban azonban – mondja – hasonlít a két ország, hogy egyikben sem találni túl sok óvodapedagógus férfit.
„Harmonikus családból jövök, egyke vagyok, de van tizenegy unokatestvérem! Mind kisebbek nálam, szóval volt lehetőségem tapasztalatot szerezni gyerekek mellett.”
A közelmúltban itt dolgozott férfi kollégái már kitaposták előtte az ösvényt, de soha nem érezte, hogy többet kéne teljesítenie azért, mert női szakmában akar helytállni.
„A gyerekeknek ebben az életkorban kell elsajátítaniuk a nemi szerepeket, és ehhez nagy segítség, hogy az óvónő egyfajta anyaszerepet, az óvó bácsi apaszerepet tölt be.” De a kelleténél nem tulajdonít nagyobb jelentőséget önmagának. „Semmi megkülönböztetés! A kisfiúk és kislányok okosak, úgyis annyit hasznosítanak a jelenlétemből, amennyi nekik kell.” Vele szemben sem tápláltak negatív előítéletet a szülők csupán azért, mert nem óvónő, akiben hagyományosan meg szokás bízni. Az elsőre talán túl ideálisnak tűnő óvodai légkör megértéséhez tudni kell, hogy az angol nyelvű intézménybe egy-két magyar gyereken kívül a Föld minden szegletéből érkezett gyerkőcök járnak. „Nem tudom összehasonlítani a magyar és az angol gyerekeket, de szerintem minden gyerek egyformán őszinte, kedves és kíváncsi. Probléma szinte soha nem a kultúrák különbözőségéből, inkább a rossz nevelési elvekből fakad.”
Matthew-ra a szülei büszkék, a barátai pedig irigykednek, mert mosolyogva jár munkába, és más életet él, mint ők. „Nekem ez a munka maga a szabadság és az egészség. Sok időt töltünk jó levegőn, változatosan telnek a napok. Elégedett vagyok az anyagi lehetőségeimmel, a gyerekektől pedig csillogó szemeket, szeretetet és energiát kapok.” Neki ugyanakkora boldogság a lányokkal gyöngyöt fűzni vagy a játékkonyhában főzögetni, mint kint az udvaron rúgni a bőrt a fiúkkal.
Fiatal korához képest meglepő nyugalom árad Mattből. Rá is kérdezek, hogy sikerült-e már kihoznia valamelyik kis gazfickónak a sodrából. „Nem, még nem fordult elő. A türelmem átragad a gyerekekre is” – jelenti ki barátságos határozottsággal. Mondják is neki, hogy ki kéne aknáznia veleszületett pedagógusi vénáját, de egyelőre tétovázik. Ki tudja, döntésében mennyit nyom a latban, hogy a lányoknál piros pont az óvóbácsiság. Remek férj- és apajelöltnek találják.
Faggatózásomra, hogy vajon meddig marad nálunk boldog óvó bácsinak, így búcsúzik: „Egy angol tréfa szerint még egy évig, aztán még egy évig, majd még egy évig. Így megy akár a végtelenségig.”

Szöveg: Kormos Olga