Legalábbis így látta ezt Whistler vagy Monet, akik sokszor megfestették a Temze fölött lebegő híres londoni ködöt. A nagyvárosi szmogot akkoriban főleg az ipari tevékenység és a széntüzeléses fűtés okozta.
A szmog vagy magyarosabb nevén a füstköd ma már egyértelműen a nagyvárosi lét kellemetlen velejárója.
Ha a környezetünk szürke ködbe burkolózik, eszünkbe sem jut megcsodálni az atmoszférikus hatásokat, ahogyan az impresszionista festők tették. Sokkal inkább azon aggódunk, hogy mi mindent lélegzünk be. A szmog pontos összetételét nehéz elemezni, de alapvetően két fajtáját ismerjük.
A londoni típusú vagy redukáló szmog téli hidegben keletkezik, amikor a hőmérséklet fagypont körül van, a páratartalom viszont magas, és sok a porral, korommal járó szennyezés. Amint az emelkedő és gyorsan hűlő levegő eléri a telítettségi állapotot, a szilárd részecskék körül kicsapódik
a kén-dioxidos szennyeződés. Ez a típusú szmog azért volt jellemző Londonra már az iparosodás kezdetén is, mert a város levegője természetesen is ködös-párás, emellett pedig sok volt a szénégetésből származó füst.
Budapesten 1989 januárjában tapasztaltak ilyen típusú, savas kémhatású füstködöt. Mivel az utóbbi évtizedekben a gyárak kiköltöztek a város területéről, és már nem fűtünk szénnel, a jelenségre – a párás, téli reggelek kivételével – ritkán látunk súlyos példát. Manapság nem a széntüzelés okoz szmogot, hanem a kőolaj égetése, illetve a közlekedés, főleg a dízelüzemű autók kipufogása.
A Los Angeles-típusú vagy más néven fotokémiai szmog viszonylag új jelenség, amelyet az 1940-es évek óta észlelnek. Olyankor keletkezik, amikor erős a napsütés, sok a közlekedésből származó szennyezés, és a város fölött megreked a levegő. A kipufogógáz a levegőben felgyülemlik, és a fény hatására vegyi átalakuláson megy át: „másodlagos” szennyezőanyagok keletkeznek, például talajközeli ózon.
A fotokémiai szmog 25–35 fokos hőmérsékleten jön létre, és sárgás lepelként borul a városra. Különösen jellemző azokra
a metropoliszokra, amelyek völgykatlanban fekszenek: Európában például Athénra. De mivel csak napsütés és kipufogógáz kell hozzá, tavasszal és nyáron Budapesten is gyakori a jelenség.
A budapesti lakosok tanúsíthatják, hogy szmogot jóval gyakrabban láttak, mint szmogriadót. Az eddig érvényes szabályozás ugyanis rendkívül engedékeny volt. Amíg akén-dioxid koncentrációja nem ért el egy bizonyos – nagyon magasan megszabott – határértéket, nem kellett riadót fújni. Még akkor sem, ha egyébként lélegezni sem lehetett, akkora volt a szálló finom por és a talajközeli ózon koncentrációja.
Szerencsére tavaly óta változott a rendelet szövege.
Ez év januárjában a budapesti levegő szennyezettsége olyan mértéket öltött, hogy két napra szmogriadót kellett hirdetni. A riadó időtartamára sűrítették a BKV-járatokat, és elrendelték, hogy egyik napon csak a páros, másnap pedig csak a páratlan rendszámú autók közlekedjenek. A rendőrség egy joghiányosság miatt nem büntethetett, csak a rendelet betartására emlékeztetett, így aztán sokan fittyet hánytak rá, és a közlekedő autók száma csak kis mértékben csökkent.
Szmogriadó idején az is segíthet a levegő minőségén, ha visszafogjuk a szén- vagy fafűtést és a dízelüzemű járművek használatát. Mindenképpen jobb, ha együttműködünk, mint ha passzívan elviseljük a szmogot – ami a gyerekeinkre még rosszabb hatással van, mint ránk.

Szöveg: Olchváry Dorottya, Kép: Claude Monet: A temze és a parlament, 1871 (Fotó: Europress)
Ez a cikk A szmog címmel az Éva magazin 2009. évi májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.