Bevallom, örök életemben borzasztóan aggódós voltam, így ez az állapot nyilvánvalóan akkor sem múlik el, ha történetesen egy barátom, családtagom vagy egy ismerősöm kisgyermeke randalírozik a közelemben. Szinte az infarktus kerülget, amikor totyogó babát lépcső felé rohanni látok, és biztos, hogy ájulás közeli állapotban van a testem, amikor megpillantom, hogy egy kölyök fél kézzel csimpaszkodik a játszótéri mászókán. Ilyenkor mindig azt hallom vissza: "Mi lesz, ha gyereked lesz? Nem szabad ennyire izgulni!". Vagy azt, hogy:

"TE JÓSÁGOS ÉG!" – gondolom ilyenkor magamban szótagolva és persze csupa nagybetűvel, s próbálok nem odafigyelni a gyerkőc tevékenységére. A most következő képválogatás is arról árulkodik, hogy jobb nyugodt, laza szülőnek lenni, mint minden apróságon befeszülni, hiszen így talán még inkább életre lesznek nevelve azok a gyerekek.