Sydney és Athén paralimpiai úszóbajnokával, meglepő módon, nem egy medence partján készítjük az interjút. Pásztory Dórára, aki maga mögött hagyta az uszodát, egy óvodában találunk rá. Mostanság ugyanis óvodai egészségprogramban dolgozik. Ilyenkor persze kihasználja a lehetőséget, és játszik a gyerekekkel.

Érdekes volt figyelni, ahogy a gyerekeknek megmutatta a kezét, és elmagyarázta, miért van a két kezén összesen öt ujja. A kicsik megnézték, majd a következő kérdésük az volt: milyen mondókákat tud. Azt hiszem, hogy ha nem tabu, attól kezdve nem is érdekes. Ha odajöhetnek, megkérdezhetik, hozzányúlhatnak, megfoghatják a kezem, hamar napirendre térnek felette. Azonnal látom rajtuk, amikor elkezdik nézni, de nem mernek rákérdezni, ilyenkor én nyitom meg a beszélgetést. Nagyon jó a reakciójuk.

Valahol említette, hogy gyerekkorában kapott emiatt rendesen.
Nem. Furcsa, egészen rózsaszín kis életem volt. Tulajdonképpen most is az. A gyerekkorom idillien telt. Mindig bandavezér voltam, én találtam ki a leg-nagyobb őrültségeket. Soha ebből problémám nem volt. Állítólag csúfoltak, de ezt is anyukám mesélte. Én nem emlékszem rá. A negatív dolgok azonnal törlődnek a memóriámból.

Pásztory Dóri paraolimpikon

Öt ujjal a fémmászókán
Anyukája jól oldhatta meg ezt a problémát – tekintve, hogy ilyen kiválóan kezelte a fogyatékosságot.
Neki nehezebb lehetett a gyerekkorom, mint nekem. Ő úgy tett, mintha nem venne róla tudomást, de sokkal nehezebben viselte, amikor megbámultak az utcán vagy a strandon. Én ezeken ugyanúgy tettem túl magam, mint itt most a gyerekek. De anya szíve szerint mindig odament volna elmagyarázni a helyzetemet. A legtanulságosabb történet mégis a mászókás. Amikor látta, hogy elindulok öt ujjal a fémmászókára, döntene kellett: ha lekap onnan, egész életemben a széltől is óvott, érzékeny ember leszek. Összeszorította a fogát, és hagyott felmászni. Nem estem le!

Négyévesen „kattant be” önnél az úszás, amikor 1988-ban látta Egerszegi Krisztinát olimpiát nyerni. A szülei mit szóltak?
Szürreális volt az álmom. Palotabozsokon éltünk, egy kis faluban. A környéken a Duna volt a legközelebbi nagyobb víztömeg. Próbáltak úszni tanítani, de nem sikerült: üvöltöttem, amikor víz érte az arcomat. 89-ben aztán megismerkedtem Málnay Istvánnal. Akkor kerültünk kapcsolatba a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvánnyal, ami azért volt jó, mert anyáék találkozhattak olyan szülőkkel, akik velünk egy cipőben jártak. Meg tudták osztani a tapasztalataikat, én meg kezdtem elsajátítani az úszás művészetét. A nagy áttörés 95-ben jött, amikor beköltöztünk Pécsre, és dr. Petrov Anatolijhoz kerültem, akivel lehúztunk tizenegy évet jóban-rosszban. Olyan volt, mint egy apja-lánya kapcsolat. 95-ben, a pécsi költözés környékén váltak el a szüleim. Én akkor kerültem a keze alá. Tele van szeretettel. Az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Nagyon sok mindent éltünk meg együtt. Nagy gödröket és nagy csúcsokat.

Például?
Minden nap egy nagy harc volt az életünkben. Zengett tőlünk az uszoda reggelente. De nemes harc volt: ez vitt minket előre. 2001-ben, pályafutásom egyetlen veresége próbaköve volt a kapcsolatunknak. Kijelentettem, hogy abbahagyom az úszást. Aztán mégsem. És ez jó döntés volt, mert rá egy évre világcsúcsot úsztam. Utána jött Athén és az ottani olimpiai arany. Most már vallom, hogy az ember előbb-utóbb megtalálja a válaszokat a miértekre. Nem értettem például, hogy 2000-ben Sydneyben miért nem világcsúccsal nyertem az olimpiát. Ez azért kellett, hogy Athénban még ott legyek. Nem értettem, miért kaptam ki 2001-ben. Az meg azért kellett, hogy felszívjam magam, és dühből, dacból hozzam ki magamból a legtöbbet.

Élsport, szeretet, misszió
A sikert nem nehezebb feldolgozni?
A 2001-es vereségem – Tolja bácsi találta ki a szót – „csillagbetegség” volt. Nem értettem, miért kell ugyanannyit edzenem, mint az előtt, hogy olimpiai bajnok lettem. Hiszen már győztem, folyamatosan foglalkoztat a média, meg mindenki szeret. 17 évesen nem tudtam semminek örülni a vereség után. Elvittek pszichológushoz, de nem nagyon tudott segíteni. A 18. szülinapom volt a fordulópont: szerveztek egy hatalmas meglepetésbulit. Rájöttem, hogy akkor is szeretnek, ha éppen nem nyerek aranyérmet.

Elég figyelmet kapnak a médiától?
Sydney áttörés volt. Nekem elég volt, amit akkor kaptam. Athénban már nagyobb volt a figyelem, hiszen egyetlen aranyérmes voltam. Éppen annyit kaptam a reflektorfényből, amennyi még egészséges. Csupa szeretetet, és nem kellett elmennem bohóckodni, hogy a tévébe kerülhessek. Három hónapig folyamatosan úton voltam, de ennyi éppen elég volt. Nincs bennem hiányérzet.

Ovisok között

A paralimpia az ön számára mennyire szólt a sportról, és mennyiben a misszióról, hogy az embertársai tudomást vegyenek a fogyatékosokról?
A mozgalom félig erről, félig arról szól. De nem szeretek általánosságokban beszélni. Számomra a paralimpia színtiszta élsport volt. Ami utána következett – megfogadtam, hogy minden egyes felkérésnek eleget teszek –, az már a misszió része. Azt akartam, hogy a fogyatékos emberekre úgy tekintsenek, ahogy rám is.

Hol tart ma a társadalom a fogyatékos emberek megítélésében?
Nem tudom, hol van a nagyobb defekt: az ép emberekben-e vagy a fogyatékosokban. Nem tudom, kinek a készülékében van a hiba, de arra hajlok, hogy mindkét oldalon. Nyilván nekünk is nyitni kell. Olyan embert fogadnak el a többiek, akin látják a nyitottságot, a kiegyensúlyozottságot, az optimizmust és a harmóniát. A fogyatékos embernek azt kell elfogadnia, hogy ez nem fizikai, mértani adatokon múlik. Nem attól lesz valaki boldog és sikeres, hogy hány centi a keze, a lába, a haja. Ezen kellene túllépni. Nem várhatja el valaki, hogy elfogadják, ha ő maga sem képes erre. Nyilván meg kellene teremteni a fizikai lehetőségeket is. Amíg nem tudnak elmenni valahová a kerekes székesek, addig nem lesz megszokott a látvány, hogy igen, ők itt vannak közöttünk. De még sok évnek kell eltelnie, hogy minden akadálymentes legyen – kívül-belül. Ezt el lehet érni. Nem abban a hangulatban persze, ami most van az országban.

Maga azért elég pozitív, mosolygós.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy boldogtalan legyek. Ez is olyan érdekes. Mindenki azt mondja: hja, neked könnyű…
Hogy mi???
…hát, hogy sikeres vagyok például. Persze, az én életemet is meg lehetne élni negatívan, de bennem tényleg törlődnek a rossz érzések. Már az úszásból sem az maradt meg, milyen volt nap mint nap „megdögleni”, és reggel háromnegyed ötkor felkelni. Hanem hogy szép volt, jó volt...

Egészségzsák
Találtam Önről elég sok cikket, de 2005 körül elvesztettem a fonalat. Mintha eltűnt volna.
Az egész athéni pörgés után három hónapot adtam magamnak. Fürdőztem a sikerben, és úgy éreztem, megérdemlem. Aztán elhatároztam, hogy eltűnök a médiából. Akkor már tudtam, hogy abbahagyom az úszást. Tiszta lappal akartam kezdeni. Kimentem Bécsbe öt hónapra. Amikor hazajöttem, elkezdtem az ELTE kommunikáció-német szakát. Bejelentettem a visszavonulásomat. A Paralimpiai Bizottság ekkor felkért szóvivőnek, de nem tudtunk együtt dolgozni, mert más volt az elképzelésünk erről a szerepkörről. 2006-ban találtam rá a Gondolkodj egészségesen! programra, ami tulajdonképpen kiteljesítette az életemet. Akkor jöttem rá, hogy én mindvégig ezt kerestem.

Mégis, mi ez?
Egy egészségnevelő program. Minden kiscsoportos ovis szülei kapnak egy ingyenes egészségzsákot, benne egy 120 oldalas kiadvánnyal, amely 11 témát – környezetvédelem, tolerancia, higiénia, játékos beilleszkedés, mozgás stb. – dolgoz fel. Fontos, hogy elfogadjuk egymást, hogy figyeljünk a környezetünk-re, a gyerekek kulturális fejlődésére. Tavaly 55 ezer ilyen zsákot osztottunk ki. Idén belekezdtünk egy oktatóprogramba, amellyel a felsorolt témákat átvisszük a hétköznapokba. Az óvó nénik is jól fogadták a programot: most együtt dolgozunk ezen a dráma-pedagógiai alapokon nyugvó módszeren.

Az élete ezek szerint ekörül forog már.
Szinte teljes egészében. Kevesen vagyunk, de szívvel-lélekkel csináljuk. Ez a csúcs. Imádok óvodába járni. Erősen működnek már bennem az anyai ösztönök, és 1500 óvodában kiélhetem őket. Könnyebb át-vészelni azokat az éveket, amíg nem leszek tényleg anyuka. Minek menjen az ember uszodába, ha oviba is járhat?

Frissítés: Cikkünk megjelenése óta Dóri a Gondolkodj egészségesen programnak -ahogy ő mondja - már csak lelkes támogatója és nem munkatársa. Jelenleg sportmarketinggel foglalkozik. Ha elegen kéritek, készítünk vele ismét egy interjút ide, az Éva online-ra. :-)

Megjelent az Éva magazin 2008. júniusi számában. Fotó: Miklóska Zoltán