Húsz kislányfej fordul egyszerre jobbra. Az egyik arcán mosoly tündököl, a másikén elfojtott sírás látszik: épp most kellett átadnia a helyét az első sorban, mert nem jól tudta a koreográfiát. Janács Evelyn balettmesternő látja a drámát, de mese nincs, este a színpadon mindennek tökéletesen kell mennie. Teljesen megilletődtem a próbán. Megható volt nézni, milyen keményen dolgoznak ezek a tízéves kislányok.
Igen, nagyon kis profik. Igazából kis felnőttek és úgy is kell őket kezelni. De képzeld el, amikor a Diótörőre készülünk, és 67 gyerek van a teremben – egy zsák bolha.

Jézusom. Hogy lehet egyáltalán annyi gyerekkel dolgozni?
Nagyon egyszerűen. Pontosan tudom, hogy mit akarok aznap tanítani, és hogy hogyan fogom tudni őket fegyelmezni a próbák folyamán. Mert azért azt kell. Sajnos csak este tudunk próbálni, mert az időbeosztásuk nagyon sűrű. Reggel nyolctól szakmai óráik vannak, délután iskola, esténként pedig az én próbáim. Én az operaházi repertoárt tanítom itt a Táncművészeti Főiskola növendékeinek, hiszen ők már egész kiskoruktól kezdve táncolnak az Operaház előadásaiban.

Aki nem gyakorol, nem is játszhat
És az esti előadás után másnap reggel 8-kor már ott vannak a teremben?
Igen, minden áldott reggel másfél óra kemény klasszikus-balettgyakorlatot végig kell csinálniuk. Meg kell érteniük, hogy a gyakorlás olyan, mint a reggeli: meg kell enni. Akkor tanulja meg a testét koordinálni, akkor tanulja meg a szakmát. Csak egyvalamiben nem ismerek tréfát: ha kicsit is lázas vagy beteg, akkor felmentést kap. De ha csak a lába fáj, akkor csinálni kell. Van is egy olyan egyezség közöttünk, hogy aki nem gyakorol, nem léphet fel előadásban sem.

Talán ezért van az a kép a fejemben, hogy a balettet csak véres lábbal és könnyekkel lehet csinálni?
A véres lábról szóló képnek az lehet az alapja, hogy a spicc-cipő orra kemény anyagból készül, és az valóban csúnyán feltörheti a lábat. De hát azt nem lehet, hogy két hétig ne spicceljen, mert fáj. Összeszorítja a fogát, leragasztja az ujjait, kezeli krémmel, és kész. Ez hihetetlen erőt és tartást ad a gyerekeknek.

Nem törnek össze?
Nem. Persze van példa arra is, hogy valaki abbahagyja, de nagyon ritka.

És mi a helyzet a szülőkkel? Szoktál találkozni azzal a klasszikus helyzettel, amikor a szülő a gyerekére erőlteti a saját meg nem valósult álmait?
Van ilyen is, de ez pillanatokon belül kiderül és az a gyerek hamar abbahagyja. Ezt a kemény munkát nem lehet úgy csinálni, hogy nem te akarod, hanem anyuka. Magamhoz viszont sose engedtem közel a szülőket, mert abba nem hagyok egy picit sem belelátni, sem beleszólni, hogy kit választok be egy szerepre és kit nem. Ez szakmai kérdés.

Következetes kedvesség
Őrült kedvesen bánsz és beszélsz velük, pedig a balettmesterről az volt a sztereotípiám, hogy kemény és kegyetlen.
Kedvesség nélkül ezt nem lehet csinálni. Ha egy gyerek érzi, hogy szereted, ha hiteled van előtte, ha soha nem késel, ha pontosan tudod, hogy mit vársz tőle és mindig következetes vagy, azt visszakapod.

Azt már látod, hogy melyik fut be majd nagy karriert?
Ilyen kis korban ezt még nehéz meglátni, bár a jelei megvannak. Amikor egy kisgyerek szinte automatikusan úgy mozdul meg, hogy csak icipicit kell rajta javítanod, vagy ahogy a kis kezét vezeti, a kis lábát a magasba lendíti – ezeken látszik a tehetség. Mint ahogy azt is látod, ha valakinek nagyon jók az adottságai, de nem jön semmi belülről. Az én drága balettmesternőm, Bartos Irén mindannyiunkat egyformán kezelt, mert azt mondta, hogy aki szólótáncos karrierre hivatott, abból úgyis kitör majd a tehetség, amikor elindul a művészi pályán. Én az Állami Balettintézetből rögtön az Operaházba kerültem, majd két év után a férjemmel együtt elszerződtünk a Flamand Nemzeti Baletthez. Az csodálatos időszak volt, szinte nem volt darab, amiben ne táncoltam volna. Sosem voltam prímabalerina, de a kisebb szólókat szinte mindet végigtáncoltam.

Mint a versenyló
És miért nem lettél prímabalerina?
Nem volt bennem elég önbizalom, és igazán menedzselni sem tudtam magam. Én életemben nem kopogtam be sehova, mindig maguktól adták a szerepeket. Belgiumban rengeteg szólót táncoltam, de itthon volt egy ranglétra, amin abban az időben rettenetesen nehéz volt feljebb jutni. Mivel külföldre kevesek jutottak ki, hatalmas volt itthon a verseny, én pedig nem voltam elég törtető. Amikor három év után visszajöttünk Belgiumból, el se meséltem, hogy odakint szólókat táncoltam, hanem visszaálltam a karba.

De miért nem volt önbizalmad, miközben elhalmoztak szerepekkel?
Mert ilyen vagyok. Mindig kicsit kevesebbet hittem magamról és mindig kételyek voltak bennem, hiába mondták, hogy jó vagyok. Pedig rengeteget dolgoztam és hál’ istennek úgy érzem, hogy mindig meg is becsültek. A Macskák 1983-as bemutatójától kezdve 700 előadást végigtáncoltam, közben az Operaházban is játszottam, így szinte minden este előadásom volt.

Hogy bírta ezt a tested? Nem ment tönkre?
Nagyon jól! A táncos olyan, mint a versenyló. Minél többet hajtják, annál jobban teljesít. De az izomzatommal is szerencsém volt, és sose kellett fogyókúráznom.

Most viszont hatalmas, gyönyörű melled van. Ez, gondolom, akkor még nem volt meg.
Nem, persze. 29 évesen szültem, utána még táncoltam jó 15 évet, de aztán a hormonális változás végül meg-hozta a magáét.

Harmónia
És milyen érzés, hogy tulajdonképpen két külön életed lett? Volt egy 40 kilós éned, és most van egy 60 kilós.
Nem jó érzés, de hát ez van, ezt kell szeretni. Ha 45 évesen még forszíroztam volna, hogy színpadon maradjak, akkor nyilván mindenféle keserves fogyókúrák jöttek volna, de ezekhez nem volt kedvem. Amikor az ember úgy érzi, hogy most már nem kell tovább erőltetni, akkor le kell jönni a színpadról. Én az Operaházban kezdtem a pályát és onnan is jöttem el 45 évesen szakmai nyugdíjba. Akkor kérdezett meg Szakály György, az Operaház akkori balettigazgatója, hogy volna-e kedvem betanítani a gyerekeknek az operaházi repertoárt. Hihetetlen boldogságot szerzett, amikor rájöttem, hogy mennyire csodálatos a gyerekekkel foglalkozni. Amikor látod és érzed, hogy megszólal egy mozdulat, akkor tudod, hogy nem hiába születtél. Az én feladatom úgy megtanítani őket dolgozni, hogy közben szeressék, amit csinálnak – a legnagyobb sikerélményem, hogy nem kell fegyelmezni őket, amikor bejönnek az Operaházba. Nálam nincs olyan, hogy csönd, ne kiabálj, mert van egy varázsszó: kimaradsz a darabból. Hiszen nekik jutalom, hogy bekerülhetnek egy előadásba, megérezhetik a színház illatát, részt vehetnek a felnőttmunkában. 12-13 éve tanítok, mára sok tanítványom a kollégámmá lett az Operában, és mindegyikükkel a mai napig nagyon jó a kapcsolatom.

Minden balett-táncosnő ilyen kiegyensúlyozott, amikor abbahagyja az aktív táncot?
Nem hinném. Sokan belehalnak, amikor le kell jönni a színpadról. Szinte alig láttam példát arra, hogy valaki önmagától visszaadjon szerepet. Én amikor a rózsaszín masnit kivettem a hajamból egy Giselle-szerep után, azt mondtam, hogy köszönöm szépen, 35 éves vagyok, nem érzem magam olyan zsengének, hogy ezt játsszam. De nekem talán soha nem a színpad volt az életem, hanem a családom. Nagyon jó házasságban élek. 19 évesen mentem férjhez, együtt pályáztunk el fiatalon néhány márkával a zsebünkben, és együtt éltük meg a hatalmas sikereinket külföldön. Nemrég volt a 40 éves házassági évfordulónk.

Mindent maximálisan
Egy munkahely, egy férj?
Bizony. Ilyen földhözragadt bika vagyok. És mindent szeretek maximálisan csinálni. Abba bele tudok halni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltem, értve ezen a szervezést is. Mert nem gondolnád, de ez a munka iszonyatos szervezést igényel. Amellett, hogy betanítom a koreográfiát, beosztom a heti próbarendjüket, vizsgákat nézek, gyerekeket válogatok. Eközben össze kell egyeztetnem az Operaház és a Főiskola idejét a gyerekek beosztásával. Ha betegség van, tudnom kell, hogy ki helyett kit tudok beugrasztani. Ott kell legyen tehát a fejemben 180 gyerekről, hogy ki mire alkalmas, ki melyik szerepet tudja, milyen magas, jó-e rá az a kosztüm – ehhez néha elképesztő koordináció szükséges. Sokszor még éjfélkor nézem vissza videóról a próbát, hogy képben legyek, és hajnalig jár az agyam. Mert amikor reggel bejövök, a gyerek nem láthat rajtam egy fikarcnyi bizonytalanságot sem.

Szerencséd volt, hogy az aktív tánc után lett egy másik életed, amelyben kiteljesedhetsz. Vagy ez akarás kérdése?
Is-is. Már mondtam, hogy sose volt önbizalmam, de amikor nemrég megkaptam a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét a tanításért, úgy éreztem, talán mégis jól csinálom ezt a dolgot. Sőt, ebben a feladatomban szinte még jobban érzem magam, mint a táncos szerepkörben. Szeretem a gyerekeket, úgy érzem, ők is szeretnek engem, és ennél nincs jobb. De tudom, hogy lassan ennek is vége lesz, hiszen egy idő után majd ezt a helyet is át kell adni a fiatalabbaknak.

És akkor mi lesz? Van harmadik élet?
Azt még nem mertem elképzelni, hogy mi lesz, de az biztos, hogy csinálni fogok valamit. Ha mást nem, újságot hordok ki vagy virágot kötök. Az meg a mámor csúcsa lenne, ha mindennap tudnék egy órát sétálni az imádott kutyámmal. De most nincs, mert reggeltől estig rohanok. ı


Megjelent az Éva Magazin 2010. áprilisi számában. Szöveg: Hevesi Flóra Fotó: Molnár Zoltán, Smink. Simon Lulu