Mexikói ugróbab - Mexikó fotógalériával!

Borítókép: Mexikói ugróbab - Mexikó fotógalériával!
Milyen lehet Mexikó? Olvasd el a nagyi cikkét, és megtudod.

Már a készülődés is az ugróbab jegyében telt. Sári unokámmal elkövettük azt a hibát, hogy a színes világtérképen felfedeztünk két, Mexikóra jellemző különlegességet, a poncsót és az ugróbabot. Az első rendben is volna, no de az ugróbab?

Mazatlán
A röpke, majd egynapos út végén Mazatlánban landoltunk, a Csendes-óceán-parti turistaparadicsomban. A szállodakomplexum Velencére hajaz, az épületek közötti medencerendszerben akár úszva is megközelíthetők a szobák. Néhány lépcsőn és a parti homokon túl pedig ott az óceán. Fizetőeszközül a csuklóra csatolt karszalag szolgál, vagyis annyit ehetünk és ihatunk, amennyit akarunk és bírunk. A kínálat felsorolása túl hosszú lenne, így csak ízelítőül: papaja, ananász, mangó és még sok-sokféle gyümölcs, müzli és társai, tortillás húsok, az elmaradhatatlan babszósz, öntetek, mindenféle húsok, sütemények, gyümölcslevek, és a kedvenc: a fűszeres, forró csokoládé. Az édes kakaós italt mi, európaiak találtuk ki, szülőhelyén csípős, kesernyés, eredeti ízében is használják. A piacokon halmokban áll a mole, a csilivel és más fűszerekkel dúsított kakaópor, és a paprikás csirkénkhez hasonlóan készített ételhez adják mártásnak.

A csodálatos fotókért klikk a képre!

Szóval, nem éppen fapados a hely, mint ahogyan a város – Sinaloa köztársaságban – sem a szegényebb régiókban található. A helyi egyetem szervezte tanácskozáson éppen a belső migráció konfliktusaira próbáltak gyógyírt találni. A déli hegyekből tömegesen kerekednek fel az indiánok, hogy a gazdagabb északon próbáljanak munkát keresni. Vagy Mexikóváros utcáin egy összetákolt dobogón anyaszült meztelen táncolnak, szünetet nem tartva, immár több mint egy éve. Így tiltakoznak, mert elvették földjeiket. Szóval északon az oktatás, letelepedés, beilleszkedés, integráció a probléma. Ismerős kifejezések, csak ott az őslakosok, vagyis az indiánok gondjait igyekeznek enyhíteni.
Samuel – ő mesztic – hozzáállása testesíti meg számomra azt az esélyt, hogy azért ki lehet törni a gyarmati viszonyok emlékét magán viselő rétegződésből. Háztartási alkalmazottját, aki a kislányával él nála, oly módon istápolja, hogy a mamát beíratta középiskolába, a kislány tanulmányait fedezi, foglalkozik vele. Persze, gondolhatnánk, csinos nő, más ellenszolgáltatást is elfogad tőle. Gondolhatnánk, de rossz úton járnánk, mivel Samuel meleg, ez a téma hidegen hagyja. Civil szervezetek tagjaként másokon is segít, akárcsak a konferencia tanárai és önkéntesei, akik közül többen indiánok között élnek.
Minden elismerésem és tiszteletem az övék, de rajtam nem tudtak segíteni, csak néztek, amikor kiderült, milyen megbízással érkeztem. Magamra maradtam így a feladattal, minden termést megnéztem, begyűjtöttem, hátha éppen az ugróbab kerül utamba. Már kora reggel kezdtem kutatómunkámat – persze nem volna igaz, ha az ugróbabra vagy az indiánkérdésre fognám az álmatlan hajnalokat, sokkal inkább az időeltolódás volt az oka. Öt körül már talpon voltam, mint az indiánok. Ők dolgoztak, én meg néztem őket.
Általában ketten-hárman birkóztak meg egyemberes feladatokkal, de például egy száraz pálmalevél eltávolítására nyolc ember verbuválódott és másfél óráig ügyködött. Miközben róluk tanácskoznak, ők bizonyítják: amíg sok munkaerőt képes felszívni a gazdaság, addig csupán betagozódnak a fehérek uralta világba. Kultúrájukat, nyelvüket megőrizni meg talán lelkes önkéntesek segítenek, hogy ne rezervátumokban rekedt különlegességként tengessék életüket, mint az USA-ban oly sokan. Aki munkát talál, az már spanyolul beszél. Az ezüst ékszereket, fonott karkötőket árusítók sem saját nyelvükön kínálják portékájukat. Szociológiai felmérésnek ugyan soványka, de tény, hogy napozóágyon indián nem hevert.
A városból csak a repülőtérre vezető úton látok valamicskét. A buszunk golfpályás, jómódú lakóparkszerűségen halad keresztül, majd egy sorompó után a gyarmat következik. Az összetákolt építmények alig bírják a tetejükön pöffeszkedő víztartályokat, a fő építőelem a bádog, a pala. Az egyik oldalon a gyarmatosítók újragondolt épületremekei, a másikon a favellastílus: átmenet nincs.


Valóság, nem stúdió felvétel
A nagyra nőtt főváros
Az óceán, a társadalmi ellentétek kipipálva, csak az a fránya ugróbab nincs sehol, de még van idő, talán Mexikóvárosban összehoz a sors egy igazi ugróbabszakértővel.
Az esti város fényei már a repülőről lenyűgözők, és az érzés csak kiegészül olyasfélékkel, hogy átláthatatlan a működése, értelmezhetetlen, felfoghatatlan a mérete. Két és félszer kell Magyarország lélekszámát venni, vagyis 25 millióan élnek a városban. Reggel hatkor hatmilliónyi utast szállít a metró, az egyirányú, hat-hét sávos utakon tengernyi autó, taxi, busz araszol. Kicsit átértelmeződik, ha azt mondja egyik ember a másiknak: „nem is tudtam, hogy egy utcában lakunk”, mert például az Insurgentesen, vagyis a Felkelők útján akár 79 kilométer távolság is lehet közöttük. Órákat tölthetsz a taxiban, amíg a város egyik pontjából a másikig jutsz. A taxikasztrendszer páriái a szétrohadt karosszériájú bogárhátúak. Az anyósülést kiszerelték belőlük, így csak hátul szállítanak utast, az ajtót pedig a sofőr az erre rendszeresített madzaggal zárja. Csoda, hogy még működőképesek, de folyamatos dudálással fürgén szlalomoznak a sávok között.
A tájékozódást és a méretek értelmezését valamelyest megkönnyíti, hogy a város eltérő hangulatú, stílusú negyedekre tagolódik. A végén már szinte otthonosan éreztem magam a franciás Coyoacánban. A coyoacáni piac is említésre méltó hely öreg tortillagyártó gépeivel, hogy a többi különlegességről ne is ejtsünk szót. (Tényleg csak zárójelben: ugróbab nincs.)


Az örök tavasz hona
Most ugorjunk át (másfél óra buszozás) Tepoztlánba, amit leginkább ilyen szavakkal lehetne leírni: képeslapra való, kultikus hely, szinte érezni az ősi szellemek közelségét. A hatalmas hegyek orgonasípszerűen veszik körbe a falut, alig felfedezhető a sziklafalakra épült piramis. Itt a legvadabb indián-olvasmányélmények is hihetők. Vadul virágzó, mindent beszövő bougainvilleák, mangó-, avokádó- és más, azonosíthatatlan fák között a hatást csak fokozza a falu fölé magasodó szállodateraszon elfogyasztott koktél. Indián kultikus helyre épült, csinos templom, benne indián Jézus, körülötte indián árusok. Vettem Annácska unokámnak indiánok varrta ruhát, végigzarándokoltam a piacot, ahol amatéra (papírszerű azték anyag, agávérostból vagy fügeháncsból készül) festettek indiánok, de kínáltak ezernyi fűszert, kaktuszt, kukoricát, babot is. Ugróbab nem volt, de vettem egy óriás szeműből, hátha el tudom hitetni itthon, ugróbab ez, csak most éppen nem dolgozik. Amúgy csodás a hely, ha megkérdeznék, akarsz-e ott élni, habozás nélkül mondanál igent. De senki nem kérdezett semmit, így hát irány újra Mexikóváros.

Xochimilco és San Angel
Xochimilco a termetes gondolák hazája. A csatornákon tömegével mozognak a lapos, tetővel épített dereglyék, megpakolva étellel, itallal. Akár húszan is elférnek a középre tolt asztalok körül, és megállás nélkül szól a zene, a zenészek is hajóznak, az árusdereglyékről gyümölcs és ital vételezhető. A csatornák közötti földeken virágágyások, veteményesek virulnak – ugróbab nincs –, s tehenek legelésznek békésen, pár száz méterre a zsúfolt gyorsforgalmi utaktól.
Az utolsó nap a hangulatos San Angel negyedé, ahol épp kirakodóvásár van, a két, egy-máshoz kapcsolódó téren felvonul az indián kézművesség és népművészet minden csodája. Szőttesek, festett amaték, párnák és poncsók – végre, teljesült az első kérés! –, fonott, szőtt, ezerszínű terítők, kendők, takarók, szőnyegek, sípoló Mária-szív, hangszerek, sombrerók, tortillatartó dobozok, faragott sárkánygyíkok – mindent szerettem volna hazahozni, és akkor, ott, a nagy hangzavarban, két szó élesen elhatolt tudatomig: frijoles saltarines. Egy fadobozban zsezsegtek, izegtek-mozogtak, pattogtak az ugróbabok. Az indián fiú akár aranyáron is adhatta volna – legalábbis nekem. De ő csak nézett, ahogy hitetlenkedve, hosszú percekig bámulom a babokat, majd fülig érő szájjal megveszek húszat, kis piros vászonzacskókba gyömöszölöm, és már csak azon aggódom, hogy ne bukjunk le a vámvizsgálaton, és ők kibírják a repülőutat. ı

Megjelent az Éva magazin 2009. májusi számában, Szöveg: Veres Mária, Fotó: Red Dot, Photolibrary.com, Safa