Hogyan kezdtem el jógázni?

Borítókép: Hogyan kezdtem el jógázni?
„Mama, neked böhöm nagy feneked van?” – kérdezte egy reggel a hároméves kisfiam, és miután hasztalan próbáltam megtudni, hogy kitől hallotta ezt, sürgősen jógázni kezdtem.

Természetesen nincs böhöm nagy fenekem, 42 kilósan viccesen néznék ki böhöm nagy fenékkel. Ugyanakkor persze elképzelhető, hogy tényleg viccesen nézek ki, atizenévig sportszerűen végzett ülőmunka és ahárom év kismamaság után az volna meglepő, ha nem fej-tor-potroh beosztást viselnék magamon.
Ha bagoly volnék, most 180 fokban elfordíthatnám afejem, és megnézhetném a fenekem, de a felülnézet miatt az legalább olyan csalóka lenne, mint tükörben forgolódni, és nyolc év házasság után kikérni a férjem véleményét.
Nincs igazság ezen a földön, erre 35 fölött illik rájönni, na meg arra is, hogy egy kis sport még senkinek sem ártott. Én például már sportoltam, ha atáncot, a takarítást, a sétát és a költözködéseket annak vesszük. Legalábbis én annak vettem, és amióta az agglomerációban élünk, már a tűzifa behordását és a hólapátolást is odaszámítom. Így fogytam le az első télen nyolc kilót – úgyhogy nekem senki ne mondja, hogy ez nem sport.

Csendes pánik
Egyszer valahol azt olvastam, hogy mindenkinek az életében eljön az az idő, amikor rájön, hogy változásokra van szüksége, és akkor majd pontosan tudni fogja, hogy miképpen hajtsa végre őket. Ennek avalakinek valószínűleg igaza volt, még akkor is, ha csak egy horoszkópban olvastam.
Nálam ez úgy történt, hogy egyszer csak rádöbbentem: bár a szarkalábak és az ernyedt izmok tünetegyüttesét eddig még nem tapasztaltam, más jeleim már vannak a„fiatalosnak mondott” jelző kiérdemlésére.
Oké, hogy csak én tudom, hogy van négy porcelánfogam, meg hogy egy kiadós csajbuli után csak szétvert robotként tudom összerakni magam, de ez csak időleges, nemsokára a külvilág is megtudja. Még egy évet csendben pánikoltam, aztán azon abizonyos őszi napon, amikor a fiam beszólt, határoztam: vége a múló idő feletti kesergésnek, muszáj csinálnom valamit atestemmel.
A valódi sporttal meglehetősen fura aviszonyom. Futni nem szeretek csak úgy céltalanul, az első úszóleckém óta víziszonyom van, 
attól a lehetőségtől pedig, hogy súlyokat emelgessek egy lambériás falú pincehelyiségben, kiver a víz. Egyszer régen viszont beiratkoztam egy jógatanfolyamra, és az egészen testhezállónak tűnt, a füstölőket bírom, bármeddig képes vagyok elrévedni agyertya lángjában, és az ászana kifejezést kifejezetten erotikusnak találom.

Shanti vagy sánta?
Ez lesz az, gondoltam, és elmentem aművház következő jógaórájára. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy itt nyugati jógát fognak oktatni, amiben kevesebb az ima, ameditáció, viszont hernyóból medveállásba kell tornásznom magam tizedmásodpercenként. Másnap a házunkban lévő néhány lépcsőfokot csak kapaszkodva és nyögve tudtam megtenni, és olyan izmokat véltem felfedezni a testemben, amiknek létezéséről még csak nem is tudtam.
Harmadnapra érett meg bennem a döntés, hogy bármennyire röhejesen hangzik is, ajóga lesz az én sportom. A következő órákra már lelkiekben felkészülve mentem, ezért volt időm megszemlélni azt a64éves hölgyet, aki a foglalkozásokat tartja. Kati néni nem egy jóginő, már ami a hajlékonyságát illeti, viszont nálam jóval fittebb, örökké mosolyog, és elmondása szerint hetente háromszor túrázik a nyugdíjas barátaival. Az én családomban nem dívik szépen megöregedni, úgyhogy kapóra jött, amikor Kati néni elmondta, hogy ő azért jógázik, mert nem akar „öregkorára félig rokkantan, félig elhülyülve ülni egy otthonban a tévé előtt”. Ez igen, ez perspektíva, ha 64éves koromban nem fogom azt gondolni magamról, hogy öreg vagyok, akkor jó, akkor jógázni fogok.

Tea és meditáció
Úgy egy hónap után vettem észre, hogy az edzések utáni izomláz időtartama a korábbi két-három napról egy napra csökkent. További egy hónap után jelentősen fejlődött az egyensúlyérzékem, és ha a nádszálhajlékonyságától még messze vagyok is, ma már előfordul, hogy Kati néni engem kér meg egy-egy olyan ászana bemutatására, amit ő már csak szóban tud előadni.
A sikerélmény tehát megvan, ennek ellenére előfordul, hogy egy-egy kemény nap után nincs kedvem elmenni este fél héttől még másfél órát tornászni. Szívesebben ülnék le egy könyvvel a kanapéra vagy festenék és ragasztgatnék faleveleket a fiammal, de ilyenkor eszembe jut, hogy milyen jól fog esni az óra után Kati néni teája, amely mindig addigra készül el, amikorra befejezzük az edzés utáni lazító meditációt.
A narancsos fahéjas teája olyan csábító, hogy még egyetlen óráját sem hagytam ki. És persze a társaság sem mellékes: jár ide idős könyvelő néni, frissen szült kismama, gimnazista lány és korombeli nő, akikkel teázás közben jól el lehet beszélgetni agazdasági válságtól az óvodákig mindenről.
Hogy a jógázás kezdete óta változott-e afenekem struktúrája, nem tudom. Mindenesetre jobban meghallom, ha afiam azt mondja: „szép mama”, s jobban érzem magam testben és lélekben is. Ha nem hangzana önelégülten, azt mondanám, büszke vagyok magamra. De jól tudom, ez csak akezdet. Egyelőre ott tartok, hogy az öregedéstől való megriadás után tudomásul vettem: bár az időt nem tudom megállítani, van esély a változtatásra. Azt is megtanultam, hogy ateljesítményemet csak magamhoz mérjem. Elkezdtem, és csak ez számít.

Szöveg: Klein Barbara, fotó: photolibrary.com
Ez a cikk Talpra, mama! címmel jelent meg az Éva 2010. áprilisi számában. Minden jog fenntartva.