A szerzővel azonos és vele ellentétes véleményen álló írások jelezték, hogy fontos témáról van szó. Most ZsakayHelga levelét adjuk közre: ő a várandós kismamák és agyerekes anyukák szempontját képviseli.
Az Én ezt nem tudhatom cikk itt olvasható.

Már hosszú évek óta tagja voltam egy összetartó, gyermektelen szinglitársaságnak, amikor az aváratlan felismerés ért, hogy anya leszek. Legnagyobb meglepődésemre barátnőim a hír hallatán igencsak megritkították velem az érintkezést. Mielőtt bárki azt mondaná, hogy akkor talán rossz barátokat választottam, közlöm: ők jó emberek és jó barátok, csak nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.

A kismama a paradicsomba megy
Véleményem szerint a még gyermektelen nők – főleg, ha már rég vágynak az anyaságra – azt hiszik: amikor valaki megtudja az örömhírt, hogy gyermeke lesz, egy méterrel a föld fölött kezd lebegni. Attól fogva sínen az élete, minden problémája megoldódott, bekerült egy szent és érinthetetlen körbe, ahol csak szép dolgokról: rózsaszín csecsemőkről és dudorodó pocakokról lehet beszélgetni.
Minthogy a gyermektelen barátnő nem érez így, ösztönösen visszahúzódik. Eszébe sem jut, hogy akismama talán a várandóssága alatt is ugyanúgy szeretne moziba járni, cukrászdában pletykálni vagy sétálgatni abarátnőivel, ahogy régen. Nálam legalábbis elmaradtak a„Mit csináljunk ahétvégén?” kezdetű telefonhívások, illetve nekem kellett őket kezdeményeznem. Előtte sokszor és sokat beszéltettünk (azaz óbégattunk) az élet kevésbé napos oldaláról, a férfiak bénaságáról, a jövő aggodalmairól, de ezek hirtelen mind eltűntek, mintha egy kismama társaságában tabutéma volna a szomorkodás.

Akik ismerik a dörgést
Hetente hívogatni kezdtek viszont a már gyermekes barát-nőim, akikkel családi elfoglaltságaik miatt azelőtt kéthavonta egyszer ha találkoztunk. Rengeteget segítenek, lelkesítenek – hiszen ők tudják, hogyan lehet felkészülni a változásokra, szembenézni aszorongásokkal, amelyek az ideális helyzetben lévő kismamákat is nyilván elfogják. Mindenki izgul, hogy problémamentes legyen a várandóssága, komplikációmentes aszülése, arról már nem is beszélve, hogy fél az ismeretlentől, a fájdalomtól. Aztán adódhatnak még anyagi problémák, lakáscsere, költözés, felújítás, tulajdonképpen az egész élet átalakítása – vagyis csupa olyan esemény, amely sokkal inkább a földön tart minket, mintsem egyméteres magasságban.
Persze az is igaz, hogy mi, kismamák sem akarunk panaszkodni egyedülálló vagy gyermektelen barátnőink előtt – pont mi siránkozzunk, amikor két és fél kilós magzatunk épp most fordult be a szülőcsatornába, előírás szerint, a 36. hétre? Valószínűleg egyetlen kismama, gyermekes anya sem rekeszti ki tervszerűen és tudatosan az életéből egyedülálló barátnőit, sőt, álmában sem képzeli, hogy ilyesmi megtörténhet – de íme, erről az oldalról sem könnyű a helyzet. Egy kismamának is rosszulesik, ha utólag, fél füllel hallja meg, hogy a barátai nélküle mentek kocsmázni, és őt magáról atényről is elfelejtették értesíteni.

A folyón innen és túl
A szingli nők másik dédelgetett téveszméje (talán magam is így voltam vele), hogy ők bizony csakis ideális körülmények között fognak teherbe esni – amikor megvannak a megfelelő lakáskörülmények, a jól kereső, biztos állásban ülő, áldozatkész, a helyzetre megérett apa, akivel majd együtt fújják a levegőt aszüléselőkészítő tanfolyamon –, és ennek megfelelő kijelentéseket is tesznek, valahányszor hozzászólnak atémához. Ez szintén megnehezíti a kommunikációt egy olyan kismamával, akinek a helyzete ugyan nem ideális, de ott fejlődik a pocakjában a gyermeke, kész tények és dátum, napról napra újabb elintézendő feladatok, kipipálandó listák és egyre apadó bankszámla elé állítva a mamáját. Miről is beszélgethetnénk mi, kismamák egy olyan, egyébként művelt és értelmes lánnyal, aki (bár magának sincs kiemelkedő jövedelme) teljes magabiztossággal állítja, hogy márpedig ha egyszer gyermeke lesz, ő – velünk ellentétben – mindenképpen ki fogja fizetni az őssejtlevétel árát, a szülésért pedig leperkálja a magándoktornak a rendelési díj tízszeresét, tehát tíz másodperc alatt elkölt félmillió forintot, közben a gyermeknek még gondolatban sem vett sem kiságyat, sem ruhácskákat, hogy csak néhány alapvető dolgot említsünk.
Ugyanakkor már gyermekes – így jóval nagyobb realitás-érzékű – barátnőink össze fognak gyűjteni mindent, amit csak megőriztek a gyermekeiktől, és nagyvonalúan átadják nekünk. Elküldik továbbá negyvenesnél nagyobb cuccaikat, hiszen ők azt is tudják, hogy a kismamának már csak az öltözködés is külön tortúra, ahogy hétről hétre növi, pontosabban hízza ki a ruháit, gyakran még cipőit is – és még meg is nyugtatnak, hogy fölösleges elektromos fejőt venni húszezerért addig, amíg meg nem győződtünk róla, hogy tényleg képesek vagyunk szoptatni. Könyveket adnak, hasznos linkeket és cikkeket küldenek, ezzel is felkészítve a szülés utáni problémákra, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk addig, s amelyekről a védőnők is jótékonyan hallgatnak.
Míg gyermektelen barátnőinknek csak olyan történeteik vannak a szülésről, amelyekben anyuka 24 órát vajúdott, és mindkettőjüket csak életmentő műtéttel sikerült megmenteni (jó esetben a gyermek megúszta károsodás nélkül), gyermekes barátnőink beszámolói viszont felérnek egy „na, azért nem kell annyira betojni” hangnemben előadott szülésfelkészítő tanfolyammal.

Vagyis
Bármennyire fájdalmas is egy ilyen nagy változás előtt-alatt a baráti kapcsolatok átrendeződése, saját tapasztalatból mondom, hogy valószínűleg elkerülhetetlen. A helyzetet mindkét oldalnak el kell fogadnia, abban areményben, hogy ez az állapot csak ideiglenes, és nem vet véget egy-egy évtizedes barátságnak. Végül is ez csak az érintett feleken múlik. ı

Éva magazin, 2010 február. Fotó:Europress, Minden jog fenntartva