Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

„Találtam egy gyereket, aki megfelelne magának örökbefogadásra – mondta a hang a telefonban. – Meg akarja nézni, milyen?” Rohantam a szociális gondozó irodájába, és nem egészen fél óra múlva már Zahina fényképét nézegettem. Huncut mosolya mintha szuggerálna: légy te az anyám. Zahina képe azért került az örökbefogadási újságba, mert „nehezen elhelyezhető” gyereknek számított. Tanzániában, a Kilimandzsáró lábánál élő biológiai családja két évvel ezelőtt küldte a most hétéves kislányt Angliába egy baráti családhoz, de a vége állami gondozás lett. A fényképe alatt álló szöveg szerint értelmes, élénk, nincsenek kötődési problémái. A szívem nagyot dobbant – pont ilyenre vágytam. Én leszek az, akinél otthonra fog találni.

Szép remények
Egyedülálló anya vagyok, félig tanzániai lányommal, Laurával élek. Hat évet dolgoztam segélymunkásként Tanzániában, ott ismerkedtem meg Laura apjával. Amikor visszaköltöztem a lányommal Sheffieldbe, megszakadt a kapcsolat köztem és Laura apja között. 46 éves voltam, tudtam, hogy saját gyerekem már nem lesz, de mindenképp szerettem volna egy kishúgot a 11 éves lányomnak, hiszen annyira vágyott rá. Hozzá hasonló származású gyerekek közt keresgéltem, de nem jártam sikerrel. És most itt állok, nézegetem Zahina fényképét, épp megfelel a kora – és még tanzániai is. Alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Öt hónapot kellett várnunk, hogy találkozhassunk Zahinával. Abban a percben, ahogy engedélyt kaptunk, azonnal felkerekedtünk Laurával, és izgatottan rohantunk Surrey-be. Beléptünkre Zahina elbújt a szociális gondozó mögé, onnan kukucskált ki hatalmas vigyorral. Sétálgattunk a kertben a gyümölcsfák alatt, ismerkedtünk. Búcsúzás után elöntött az öröm, milyen mázlim van, hogy ráakadtam, milyen jó lesz nekünk együtt. Zahina sheffieldi látogatása is ugyanilyen jól sikerült, de arra az iskolaévre még visszament az előző otthonába. Néhány hónapig együtt kell majd élnünk, és csak akkor kérvényezhetem a bíróságon, hogy jogilag is örökbe fogadjam.

A szobáját fehérre festettem, vidám fabútorokat raktam be, Afrikából hozott textíliákat ástam elő és függönyt varrtam belőlük. Laura könyvei közül kiválogattuk a hétéveseknek valókat, és feltornyoztuk Zahina polcára. Teletömtem a fridzsidert olyan ételekkel, amiket szeret, főként csirkével és rizzsel. Zahina muzulmán családban született, így attól fogva mi sem ettünk disznóhúst, és ügyeltünk rá, hogy a többi hús is „halal”, azaz iszlám vágású legyen. A konyhaszekrénybe nagy zsák zabpelyhet rámoltam: Tanzániában a kisgyerekek udzsiból, vagyis kukoricalisztből főtt kását esznek – valami hasonlót akartam csinálni melaszsziruppal és tejjel kevert zabpehelyből.

Balsejtelem
Zahina megérkezett és gyorsan berendezkedett. Külsőleg minden szép és jó volt, pedig valójában áthidalhatatlan szakadék tátongott köztünk, és belül valami már ekkor is azt súgta, hogy nincs minden rendben. A velünk foglalkozó szociális gondozó megnyugtatott, hogy ez teljesen rendjén van, így hát kitartottam, és igyekeztem gyengéden és szeretetteljesen viselkedni a kislánnyal. De Zahina nem engedett fel; mindent kelletlenül – ahogy szuahéliül mondják: „kicsua upande”, a fejét elfordítva – csinált. És megátalkodottan csökönyös volt. Ha mondjuk arra kértem, hogy vegye le a sáros csizmáját, odamasírozott Laurához, aki a kandalló előtt a földön kártyázott, és a koszos lábával megtaposta a kártyákat. Az egész élet egy merő csatározássá fajult, és noha a mindennapi helyzeteket még meg tudtam oldani, a rám nehezedő érzelmi nyomás elviselhetetlen volt.

Csíkos
Egy szép napon Zahina bedugta a fejét a konyhaajtón, és azt mondta: „Írtam egy mesét, meghallgatod?” Várakozóan fordultam felé, de a szomorú mese hallatán alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Mint kiderült, egész sorozatot írt Csíkosról, a játéktigriséről. Csíkos egy gonosz mostohánál lakott, aki ugyan örökbe fogadta, mégis kidobta az utcára, és azt mondta: „Takarodj, te rossz kölyök, ide vissza ne merj jönni!” A történetben azonban szerencsére minden jóra fordult, mert Csíkos megtalálta az édesanyját. Nagy levegőt vettem és megkérdeztem: szerinte őt is ki lehet dobni az utcára, mint Csíkost? Az „igen” válasz szíven ütött, és minden erőmmel próbáltam meggyőzni Zahinát, hogy ilyen soha nem fog történni. Felhívtam a szociális gondozót, hogy segítséget kérjek tőle, de ő nem győzött nyugtatni: nagyon is jó, mondta, hogy Zahina így kifejezi, ami nyomasztja.

Tíz héten át Zahina még négy történetet olvasott fel nekem Csíkosról. Többet nem említette a rettenetes mostohát, de Csíkos mindegyik mesében elvesztette az anyukáját és elindult megkeresni. Nem kellett pszichiáternek lenni ahhoz, hogy kitaláljam: Zahina minden vágya, hogy az anyja érte jöjjön. Szívszaggató érzés volt, hiszen tudtam, hogy a családja elhagyta, és soha senki sem fog érte jönni. Ahogy telt az idő, egyre jobban sóvárgott az édesanyja után. Csak úgy voltam képes elviselni ezt a terhet, hogy kikapcsoltam az érzelmeimet, bár tudtam, hogy ezzel ártok a kapcsolatunknak. Ennél is nehezebb volt látni, hogy Zahina állandó piszkálódása hogyan változtatja meg Laurát. Először igyekezett a szobájába húzódva menekülni Zahina elől, de a kislány oda is betört. Olykor elvett tőle tárgyakat, amiből persze nagy balhé lett.

Mérföldkő
Körülbelül kilenc hónap múlva hirtelen fordulóponthoz érkeztünk. Zahina levelet írt az anyjának, és megkérdezte tőle, miért nem viszi már haza. És amikor nagy sokára képeslapot hozott a postás Tanzániából, semmi válasz sem volt benne a kislány kérdéseire. Ekkor esett le Zahinának a tantusz, hogy az édesanyja soha nem fog érte jönni. Ezután kicsit felmelegedett volna, de már késő volt. Közben kábult fájdalom terült a szívemre, hiszen tudtam, hogy nem megy a dolog, Laurával együtt keservesen szenvedünk. Végül összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam a szociális szolgálatot. Azt kérték, hogy amíg nem találnak Zahinának nevelőszülőt, ne mondjam meg neki, hogy el kell mennie. A következő néhány hét iszonyú nyomasztó volt, mert addig – minden vitánk ellenére – mindig őszinték voltunk egymáshoz. A döntő napon megvártam, míg hazaér az iskolából, aztán nyugodtan és szelíden azt mondtam neki: „Valami nagyon nehezet kell megbeszélnem veled.” A térdemre ültettem, átöleltem, és nyíltan feltártam, hogy nem fogadom örökbe, mert nem lenne jó nekünk. A nyakamba csimpaszkodott, patakzottak a könnyei, a végén már magán kívül zokogott. Soha olyan bűntudatos és szomorú nem voltam.

Több segítség kellett volna
Három hét múlva berámoltuk az autóba az összes holmiját. Az emberek kijöttek az utcára elköszönni tőle, mindenki sírt. Életem egyik legnehezebb pillanata volt, amikor otthagytam az idegeneknél. A kocsiból visszanézve, láttam, hogy az ajtóból utánam integet. A könnyeimtől alig tudtam kivenni az utat, meg kellett állnom egy mező szélén, és egy órát bőgtem. Egy évbe telt, míg Laura és én úgy-ahogy visszatértünk a normális kerékvágásba. Zahinával azóta is tartom a kapcsolatot, négy–hat hetente beszélek vele telefonon, kétszer meg is látogattam. Most egy gyerekotthonban él, ahol megkapja azt a pszichológiai gondoskodást, amit tőlem hiába várt szegény.
A baráti köröm és a családom többnyire mellettem állt ebben az egész ügyben, bár voltak, akik nem nagyon értették a helyzetet. A szociális szolgálat is többé-kevésbé segítőkész volt, de sajnos nem voltak eléggé felkészülve arra, hogy milyen buktatói lehetnek a nagyobb gyerek örökbefogadásának.

Később elmentem egy pszichológushoz, és lassan megértettem: az elhagyott gyerekeknél nagyon gyakoriak azok az érzelmi-kötődési problémák, melyeket Zahinánál tapasztaltam. Amíg abban reménykedett, hogy édesanyja hazaviszi, addig semmi esély nem volt rá, hogy elfogadjon. Tulajdonképpen csak kivárt, érzelmeit elfojtotta. Ha ezt hamarabb tudom, talán meg sem fordul a fejemben az örökbefogadás. Aki ilyesmire vállalkozik, annak jó előre tudnia kell, milyen bajok lehetnek egy olyan nehéz előéletű gyerekkel, amilyen Zahina. Össze kellett volna bennünket hozni más örökbefogadó családokkal, hogy megbeszéljük közös ügyeinket, megvitassuk érzéseinket.
Többet nem kísérletezem örökbefogadással. Annyira lekötött Zahina, hogy közben elhanyagoltam Laura érzelmi szükségleteit. Az egész ügynek azért van jó oldala is. Azóta jobban megbecsülöm a Laurával való kapcsolatomat. És bár rettenetesen szomorú vagyok Zahina miatt, azt hiszem, neki is javára vált az a rengeteg érzelmi energia, amit a róla való gondoskodásba öltem. Zahina gyorsan nő, és mostanra már felkészült arra, hogy elfogadjon valakit.

Két autentikus vélemény:
Az anya helyzete számomra is ismerős. Két, csecsemőként örökbefogadott fiunkhoz egy hároméves kislány került a családunkba. Nagyon kemény évünk volt. Szerencsére az akkor öt- és kilencéves fiúk sokat segítettek, de így is voltak pillanatok, amikor azt hittük: lehetetlen vállalkozásba fogtunk. Az emberek azt gondolják, hogy egy gyermek boldog, ha végre családba kerül, s hálás örökbefogadó szüleinek. Ezzel szemben a gyerek is és a szülő is tele van feszültséggel, amit a gyerek az ő természetes dacolásával fejez ki. Ekkor a szülőnek nagyon nehéz józannak maradnia. Vajon ugyanígy reagált volna a cikkben szereplő szülő akkor is, ha nincs vér szerinti lánya? A kamaszkor hatványozottan hozza a meglepetéseket. André Anikó

Háromszorosan nehéz volt Julie-nek igazi anya-gyermek viszonyt kialakítania, hiszen a családjából kiszakított gyermek életében két év alatt ő már a harmadik állomás volt. Zahinát ekkorra többszörös elutasítás érte. Ráadásul az új anyuka „igazi gyermeke”, Laura személyében riválisa is akadt, ami csak megerősíthette benne az „ez a nő nem az én anyám” érzést. Mindezek mellett én nagyon fontosnak tartom már a legelején tisztázni a szerepeket: van egy gyerek, van egy biológiai anya és az ő helyét átvenni nem akaró örökbefogadó anya, akinek nem az a feladata, hogy elfelejtesse a kislánnyal az édesanyját, hanem hogy – életkorának megfelelően – megértesse, beláttassa vele, hogy jobb neki az új otthonában. Ehhez nagy segítség, ha a két anya tartja a kapcsolatot egymással, és a gyerek folyamatosan megbizonyosodhat róla, hogy ők hárman egy csapatot alkotnak, s közös céljuk nem más, mint az ő jóléte és boldogsága. Berkin Teodóra.

Te mit gondolsz a történetről? Írd meg nekünk emailben vagy kommentben.

Lejegyezte: Sarah Eaden, fordította: Hegedűs Judit