Mikor a nagymamám meséli nekem a Jóban Rosszbant, mindig fölényes félmosollyal hallgatom. Szegény nagymama, egy fiktív közösségből szerzi a lelki élményeit, behálózta a média!
De tavaly, egy végzetes nyári estén minden megváltozott. Balatonon voltunk, aludtak már a gyerekek, mi meg bekapcsoltuk a tévét. Lássuk csak, mit néz a sok megtévesztett! Valami repülőbeli jelenet zajlott éppen: egy megkötözött férfi vonaglott a padlón, a szája betömve, és egy spanyol külsejű, gonosz férfi bizonyos időközönként fenyegetően rápillantott. Jesszus, a vak is látta, ez meg akarja ölni!! De aztán – huhh! – még épp idejében megfékezte őt egy másik bajszos spanyol, így a vonagló ember életben maradt. Nem akarok poéngyilkos lenni, de annyit elárulhatok: hamarosan fel is állt, és ravasz lélektani csellel elhitette az aljasnak látszó spanyolokkal, hogy ő is velük van. Nem mondom, hogy nem izgultunk egy kicsit.

Kiderült, hogy ez a 24, az öcsém kedvenc sorozata. Mesélte, hogy ríltájmban van, meg hogy mennyire jó. (Fölényes félmosoly...) Persze, de hát nem nagy ügy ez, megtanulták a feszültségteremtés technikáját, profik. Most már ilyet is láttunk, slussz.
Másnap este megint ülünk, beszélgetünk. Szóba kerül a tegnapi film. Vajon mi lehet most a nyusziképű amerikaival? Vajon bevették a spanyolok (mexikói terroristák, közben kiderült) a rizsát, hogy átáll? Vagy ne adj’ isten, tényleg átállt?
– Nem! – kiáltottam, mert a szívemet jeges marok szorította össze. – Jack nem olyan!! Ő nem árulja el a honfitársait és a szítíjús kollégákat!
– Na, azért az egyik kollégáját, a Csészt probléma nélkül főbe lőtte volna tegnap!
– Öregem, leshetsz majd, ha kiderül, hogy az is csak csel volt!
Aznap este 21.40-kor megint megnéztük az aktuális részt. Meg másnap is, meg harmadnap: és minden este, a nyaralás végéig. Mind jobban hatalmába kerített minket a szenvedély, de kimondatlanul abban bíztunk mindketten, hogy csak futó kalandról van szó, szalmalángról, és amint hazaérünk, minden visszazökken majd a régi kerékvágásba.
A hazaérkezésünk utáni első estén egy nagyon jó barátunk jött hozzánk vendégségbe. Negyed tíz körül a beszélgetés valahogy lendületét vesztette, képtelenek voltunk koncentrálni a barátunkra. Nyugtalanul fészkelődtünk az asztalnál, a férjem néhányszor be is szivárgott a szobába, mintha csak vécére menne – egy magyar Jack Bauer! –, megnézte, nem kezdődik-e.
– Még reklám van! – suttogta. De erre már nem bírtam tovább. Felpattantam és azt kérdeztem a barátunktól:
– Te ismered a 24 című sorozatot?
– Ja, persze! – felelte lelkesen. – Most lesz, 21.40-től!
Megnéztük együtt. Ezekután minden elvünket feladtuk: elkértük az öcsémtől az első öt évadot.
Nappal csak lézengtünk a munkahelyen, délután kómában hoztuk haza gyermekeinket az iskolából-óvodából. De amikor végre leszállt az est, újra élni kezdtünk: minden éjjel elfogyasztottunk egy vagy két – vagy három vagy négy – új részt.
Most a hatodik évad következne, de nagy baj van. NINCS MEG az öcsémnek!
Kölcsönadja valaki?!

Szöveg: Nényei Borbála, Portré: Batár Zsolt, Smink: Hornyák Judit, fotó: red dot
A cikk az Éva 2010. februári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.