Korábban összegyűjtöttem néhány dolgot, ami miatt rossz anyának tartjuk magunkat. Felszabadító volt olvasni a történeteket: szóval senki sem tökéletes! Gondoltam, megírom az érem másik oldalát is. Megkérdeztem néhány anyatársamat:

1. Angéla: „Amire büszke vagyok, az az, ahogyan a családban az olvasást kezeljük/kezeltük, hogy soha nem telt el nap esti mese nélkül a gyerekek két hónapos kora óta (komolyan!). Szó szerint napi nyolc órában olvastam nekik, amikor még nem tudtak beszélni (a mai napig képesek órákig történeteket hallgatni nyugton) és persze utána is még sokáig – mostanra meg hatalmas könyvfalók, de még mindig van esti mese, most épp a Tom Sawyer.”

2. Kati: „Büszke vagyok rá, hogy a gyerekeim milyen kedvesek és közvetlenek az emberekkel, legyenek ismerősök, ismeretlenek, fiatalok, öregek, romák, vagy sérültek. Nem ítélkeznek, nem csúfolódnak, mindenkit elfogadnak. Úgy tűnik, ezt sikerült átadni, mert a férjemmel mi is így gondolkodunk.”

3. Bori: „Szerintem jól csináljuk azt, hogy szinte sosem tévézünk, vagy ha igen, akkor együtt nézünk valamit a gyerekekkel. Sem mi, sem ők nem képernyőfüggők: inkább társasozunk egy jót.”

4. Emma: „Egy éve elkezdtem angolozni a kislányommal, aki most három és fél éves, és a mai napig él ez a szokásunk, sőt, egyre nagyobb méreteket ölt ez a közös szenvedély. Nem „tanítom” őt, hanem egyszerűen csak angolul játszunk, angolul éljük az életünket. Nem egész nap, csak amikor kedvünk van. (A módszert nem én találtam ki, RhymeTime a neve.) Kezdődött énekekkel, mondókákkal, folytatódott színes képeskönyvekkel, majd CD-ről hallgatott és könyvben nézett mesékkel, és olyan szerepjátékokba torkollott, amelyekben én angolul beszélek, a kislányom pedig magyarul reagál, de rímelve az általam mondottakra. Most ott tartunk, hogy maga is mond egyes szavakat, rövid mondatokat. Bízom benne, hogy ez oda vezethet, hogy néhány éven belül folyékonyan fog beszélni angolul. Amire igazán büszke vagyok, az a minden nap belefektetett energia, aminek nem rögtön látszik az eredménye, hosszú távon viszont kincset ér.”

5. Csilla: „Büszke vagyok arra, hogy sikerült elérni, hogy jó testvérek legyenek. Nagyon szeretem nézni, ahogy a kisöccsükkel bánnak. A két nagy egymást bírja marni bármi hülyeségért, de a kicsit mindketten féltik, segítik, simán rájuk lehet bízni, hogy vegyék le róla a meleg ruhát, cipőt, öltöztessék át otthoni ruhába, vagy játsszanak vele, vigyázzanak rá, ha nekem más dolgom akad, ahol nem látok rá a kicsire. Nagy szeretettel veszik körül, ölelgetik, puszilgatják, énekelnek, mesélnek neki.”

6. Vera: „Azt hiszem, jó vagyok abban, hogy viszonylag türelmes tudok lenni. Alapvetően nem hiszek a hisztiben, szerintem minden ilyen jelenségnek, amit hajlamosak hisztinek elkönyvelni az emberek, oka van.”

7. Noémi: „A 7 éves fiam néha botrányosan szemtelen, de amikor azt hallom nyáron a fagyis nénitől, hogy ritkán találkozik ilyen jól nevelt, szépen beszélő, köszönni és kérni tudó gyerekkel – amiért még egy ajándék rolettit is kapott –, akkor gondolatban megveregetem a vállam.”

8. Zizi: „Büszke vagyok rá, hogy sokat társasjátékozom, kártyázom a gyerekeimmel, hogy egész kicsi koruktól rengeteg mesét, dalt, verset, mondókát hallgatnak. Mindig meghallgatom a történeteiket, én vagyok a legjobb közönség egy összedobott házi-koncerten, bohóc-előadáson, házi tornaórán. Hogy egy jó közös program, kirándulás mindig előrébb való, mint a háztartás.”

9. Rózsa: „Most, hogy belegondolok, azt hiszem, nem semmi, hogy türelemmel és jókedvvel viszem végig a napokat, nagyon sokszor egyedül (a férjem este 8-ig dolgozik, sokat van külföldön, a nagyszülők pedig mind vidéken élnek), pedig igencsak embert próbáló tud lenni 3 eleven kisfiú. A logisztika mestere lettem: megoldom a különórákat, fejlesztéseket, edzéseket.”

10. Tünde: „Nem biztos, hogy ez az én érdemem, de büszke vagyok a kisfiamra, mert lelki tisztaságával ontja a világra a mosolyát és szeretetét. Néha nem tudják kezelni az emberek, de őt ez nem lombozza le. Elfogadásból és empátiából kiváló.”