Mondd, mi bánt? Avagy miért nem beszél (már) velünk a gyerek

Borítókép:  Mondd, mi bánt? Avagy miért nem beszél (már) velünk a gyerek Forrás: Pixabay.com/Ambermb
Amíg a gyerekek kicsik és be nem áll a szájuk, néha jólesne egy kis csend. Amikor kamaszodni kezdenek, fordul a kocka, és egy szót sem lehet kihúzni belőlük. Hogyan lehet elérni, hogy szóba álljanak velünk, sőt még értsük is egymás mondatait?

A kétirányú kommunikáció, a problémák kifejezésének és megosztásának minősége és rendszeressége jelzi, hogy mennyire szoros a szülő-gyermek kapcsolat. Márpedig a hallgatáshoz képest a vita is jobb, mert közelebbi viszonyt feltételez. Bármilyen rosszul is esik a szülőnek, hogy a gyereke nem beszélget vele, az elidegenedésnek ez a formája legalább annyira fájdalmas a gyermek számára is.

„Mit rontottunk el?”

– kérdezi a szülő, ám a válasz egyénenként változó. Mégis kiemelhetünk két alaptendenciát, ami a gyermek visszahúzódásához vezethet: ha azt éli meg, hogy az érzelmei elutasításra találnak, illetve a szimpátia és az empátia összetévesztése a szülő részéről. A kettő összefügg
és gyakran kéz a kézben jár.

Az érzelmek elutasítása bagatell és bagatellizáló mondatokban nyilvánul meg:

„Ugyan, ne vedd a lelkedre!”
„Katonadolog.”
„A fiúk nem sírnak.”
„Ezen vagy kibukva?
„Több is veszett Mohácsnál.”
„Ne foglalkozz vele. Spongyát rá.”
„Túlreagálod a dolgot.”

PÉLDA:
Edzésre megyünk a nyolcéves gyerekünkért. Lelombozva jön ki az öltözőből, és kérdésünkre csak ennyit mond: „Mindig én vagyok az utolsó. Nem megy ez nekem.” Minden rendes szülőnek megszakad a szíve, ha ezt hallja. Három tipikus szülői reakció:
01. Tagadunk és terelünk: „Ez nem igaz. Ne mondj ilyet. Biztos van nálad ügyetlenebb.”
02. Szimpatizálunk és közbelépünk: „Jaj, te szegény! Ez nem igazság! Holnap beszélek az edzővel, hogy csináljon valamit, hogy te is labdába rúghass.”
03. Empatizálunk: „Ez biztos rosszulesik, megértem. Velem is előfordult rengetegszer, hogy valami nagyon nem sikerült, de mindig igyekeztem nem feladni. Most van egy tapasztalatod arról, mi az, ami még nem megy és érdemes gyakorolnod. Ha kitartasz, legközelebb tuti jobban sikerül.”

Általában merő jóindulatból esünk ebbe a csapdába, hiszen nem akarjuk szenvedni látni a gyerekünket, zavarba hoz, hogy tehetetlennek érezzük magunkat, és ilyenkor automatikusan nyúlunk a sztereotípiákhoz, amelyeket a szüleink is használtak. Csakhogy a gyerek számára a konfliktus valós: megbántották, csalódott, dühös, szorong vagy szégyelli magát, és megerősítésre lenne szüksége. Ha lekezeljük a problémáját, azzal mélyítjük a kétségbeesését, azt üzenjük, rosszul érzi, amit érez. Egyedül marad a bánatával, és legközelebb inkább elő sem hozakodik vele.

A közeli szülő-gyermek kapcsolat hatásosan csökkenti a kamaszkori szorongást.

Szimpatikus vagy empatikus?

Egy másik gyakori hiba látszólag az érzelem tagadásának az ellentéte: a szülő rögtön a gyerek pártját fogja, szimpatizál a problémájával, és nemhogy elmismásolná a bajt, inkább belelovalja magát.
Felháborodik, másokat hibáztat, kifogásokat keres, ördögöt fest a falra, áldozatszerepbe helyezi a gyereket vagy éppen bosszúra bújtogatja. A szimpátia lényege ugyanis a sajnálat és az ebből fakadó megmentési kényszer. A sajnálat üzenete azonban az: szegénykém, látom, hogy ezzel te nem vagy képes megbirkózni. Majd én csinálom helyetted. A szülő által bonyolított problémamegoldás azonban csak az egészen kicsiknél indokolt. Ha egy korosabb társától vagy egy felnőttől akarjuk megvédeni a gyerekünket, akkor sem zárhatjuk el totálisan a cselekvéstől. Tanítsuk meg neki, hogyan reagálhat önérvényesítő módon. Másképp csak mi magunk is hatalmi helyzetbe kerülünk vele szemben, akár hosszú távon is megfosztva a gyereket az önálló problémamegoldás és az önrendelkezés lehetőségétől.

Mit lehet tenni?

A megoldás valahol a két véglet között van. Az első lépés az érzelmi azonosulás félreérthetetlen kifejezése. Ez pedig nem a szimpátia, hanem az empátia. Akárhogyan fogalmazza meg a gyerek a pillanatnyi lelkiállapotát, ne írjuk át, ne ítéljük meg. Nem az érzelmei sodorják bajba, hanem az, ha az érzelmeire rosszul reagál. Ha mérges, ha utál valakit, ha retteg – joga van hozzá és megerősítést vár tőlünk. A szülő-gyermek kommunikációnak elsődleges célja, hogy a gyermek biztonságban érezze magát, hogy tudja: megértik és mellette állnak a kellemetlen helyzetben. Már ez elegendő lehet ahhoz, hogy saját erőből felülemelkedjen a nekünk talán bagatellnek tűnő, de számára húsbavágó problémákon. De meg is kérdezhetjük: szerinted mi lenne itt a megoldás? Hogyan látod a lehetőségeidet?

Bolygóideg

Darwin munkája nyomán Dacher Keltner amerikai pszichológus kutatócsoportja végzett az empátiával kapcsolatos kísérleteket a Kaliforniai Egyetemen. Megállapították, hogy ez az érzés az agy egyik legősibb, minden emlősállatban megtalálható részét aktivizálja. Mérhető változásokat indít el az emberi test leghosszabb és legösszetettebb paraszimpatikus idegpályája, az úgynevezett bolygóideg (lat. nervus vagus) működésében. A nyúltvelőben eredő bolygóideg a létfontosságú szerveket – a nyaki verőereket, a tüdőt, a szív koszorúereit érintve a hasüreg szerveit is behálózza, lefut egészen a hasnyálmirigyig. Mások szenvedésének látványa aktivizálja ezt a komplex idegpályát, míg a mások irányából felénk érkező empátia ellazítja, megnyugtatja a központi idegrendszert, amely segíti a stresszkezelést és a tiszta, észszerű problémamegoldást.

Példák az empatikus kommunikációra

„Megértem, hogy így érzel, ettől én is kiborulnék.”
„Rossz érzés, ha azt látod, hogy másoknak sikerül, ami neked nem megy.”
„Ez tényleg nem apróság, fontos, hogy beszéljünk róla.”
„Ne is mondd, ettől bennem is felmenne a pumpa, pedig kerülöm az ilyen helyzeteket.”
„Minden okod megvan rá, hogy dühös légy.”
„Velem is előfordult már, tudom, hogy milyen pokoli érzés.”