Johnathon Schaech 22 éves volt, amikor Franco Zeffirelli olasz filmrendező neki adta a Sparrow című film főszerepét 1992-ben. A kezdő színésznő odavolt azért, hogy a világhírű rendezővel dolgozhat, akinek olyan örökzöld filmek fűződtek a nevéhez, mint a Rómeó és Júlia, a Napfivér, holdnővér vagy az Egy apáca szerelme. Schaech most elmondta, hogy a rendező a forgatás során mindvégig szexuálisan zaklatta, és erről 25 év után most beszél először. Ilyeneket mondott a People magazinnak:

„Még csak három éve modellkedtem és színésztanonckodtam Los Angelesben, amikor behívtak Franco Zeffirelli új filmjének a meghallgatására. Képzelheti, micsoda lehetőség volt számomra... Több mint hatszor hallgattak meg, majd el kellett repülnöm a Cinecittà-ba (ez egy nagy filmstúdió Róma környékén), ahol megkaptam a szerepet… Ezután Angliába repültem, ahol a brit kiejtésemen kellett dolgoznom – brutális volt. Akkor még nem tudtam, hogy diszlexiás vagyok… Máris sebezhetőnek éreztem magam.

Franco odarepült, hogy megnézze, hogyan folyik a munka – és szinte azonnal megpróbált elcsábítani szavakkal. Elmondta, milyen szép és csodálatos vagyok, elképesztő történeteket mesélt, és arról is beszélt, mi minden szükséges ahhoz, hogy valódi művész legyek.

Tudtam, hogy többet akar tőlem, mint hogy eljátsszam a főszerepet a filmjében. Franco lehengerlő személyiség, s a hatvanas éveiben járt akkoriban... Ösztönösen tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, és távol kell tartanom magam tőle. A hivatásom olyan intimitásokkal jár, amelyek sebezhetővé tesznek minket, s ebben a filmben valami egész mássá váltam Franco szemében.
Elvitt minket a Vatikánba, olyan helyekre, ahova senkinek sem szabad bemennie. Kivételezett helyzetben éreztem magam, de aztán Franco inni kezdett, nagyon sokat, és ettől nagyon agresszív és erőszakos lett. Nem csak velem – emlékszem, hogy ki kellett állnom fiatal lányokért, akikkel minden látható ok nélkül gonoszkodott. De éreztem, hogy velem egész más tervei vannak.

Majdnem minden nap azt mondta, muszáj velem lennie. Olaszország-szerte mindenütt forgattunk, egyszer egy kastélyban. Odajött a szobám ajtajához, késő éjszaka bekopogott. De én zárva tartottam. Konkrétan székeket és mindenféle holmikat toltam az ajtóhoz. Napközben olyanokat mondott: „ma este felmegyek hozzád”, mire én azt válaszoltam: „ez így nincs rendben nekem, Franco.” Nem hallgatott rám. Nem volt ügynököm vagy bárki, akivel beszélhettem volna, aki megvédhetett volna, leszámítva a színésztanáromat, aki fantasztikus volt, de akkor éppen haldoklott.

Egy éjszaka – azt hiszem, egy szicíliai hotelben laktunk, és a színészpartnerem nem volt jelen – Franco azt mondta, bejön a szobámba. Ezúttal kulcsot is szerzett hozzá. Az ágyamban aludtam, amikor beengedte magát és arra ébredtem, hogy rám mászott. Azt mondtam, „nem”, amire csak annyit válaszolt, hogy „muszáj”. A leheletének skótviszkiszaga volt. Azok a nők, akik megosztották a bántalmazástörténetüket, mind hasonlóról számoltak be: van egy pillanat, amikor – bár arra tanítottak, hogy vonzó legyél és legyen szexepiled mint színésznek – valaki átlép egy határt és minden megváltozik. Amikor átlépik ezt a határt (...), pánik kerít hatalmába. Ezt tette Franco is. Átlépte azt a határt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, s én úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből. Molesztált az ágyamban… Olyan dolgokat tett, amikre nem vagyok büszke. De nem az én hibám. Nem vette le a nadrágját, de még mindig látom magam előtt, ahogyan babrál az övével. Megpróbált orális szexre kényszeríteni. Emlékszem, ahogyan azt mondom: „Istenem, kérlek, ne.” Nem tettem semmit. Csak feküdtem az ágyban. Mintha négy órán át tartott volna, bár valószínűleg csak fél perc volt az egész.

Nem emlékszem, hogy egyszer is ezt gondoltam volna: „jaj, a karrierem, muszáj megtennem ezt”. Inkább arra gondoltam, hogy ez egy beavatási szertartás, és valamiképpen muszáj átesnem rajta… Nem kiabáltam, nem próbáltam fizikailag ellenállni, és 25 évig tartott, amíg választ tudtam adni a kérdésre, hogy miért nem. Amikor valakin erőszakot tesznek, van egy pillanat, amikor az áldozat szinte cselekvőképtelenné válik. A reakciónk ilyenkor az, hogy vagy harcolunk vagy menekülünk. Az emberek „testen kívüli élményről” számolnak be, és ezt tettem én is.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Franco nem kapja meg, amit akar, egyszerűen távozott. Soha többet nem próbált hozzám nyúlni. Megmondtam neki, hogy ne jöjjön többet a közelembe. Soha nem beszéltünk erről.

Ami történt, az súlyos alkohol- és drogproblémákat, szexfüggőséget okozott nekem, az egész világom össze volt zavarodva hosszú időn át. Mindvégig hordoztam magamban ezt a szégyent. Olyan dolgokat tettem, amikről nem gondoltam volna, hogy meg fogom tenni. Rendes neveltetésben részesültem. A szüleim jó szülők, szeretnek…

Akár beszélek róla, akár nem, végig fogja kísérni az életemet. De aki eltemeti magában, hogy bántalmazták, az belebetegszik.

Schaech még elmondja, hogy néhány exével, valamint a jelenlegi feleségével megosztotta ezt a történetet – ők ezt a People-nak meg is erősítették.

Zeffirelli fia, Pippo a magazin megkeresésére közleményben tagadta a fenti vádakat. Elmondta többek közt, hogy a forgatás alatt a rendező és a családja másutt lakott, mint a stáb, ezért a történet nem életszerű. Hozzátette még, hogy „a rendezők stílusa eltér, néha kemények tudnak lenni a tapasztalatlan színészekkel. Apám egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy megértse a vádakat és reagáljon rájuk. Ez egy támadás egy nagy rendező, egy művész, egy férfi ellen, aki az élete végén nem képes és soha nem is lesz képes megvédeni magát. Óriási károkat fognak okozni a hírnevén az ilyen vádak, amelyek nem hihetőek és nem is bizonyíthatók”.