Egy zajos müncheni kávéházban ülök, lejártam a lábam, utálom ezt a várost, a mai napig nem tudok elvonatkoztatni egykori náci múltjától, de ez egy hosszabb téma. Az emberek néznek rám, és a nemrég meghalt Bruno Ganz arcát vélem felismerni a mosolyuk mögött, úgy érzem, gyűlölnek, amiért nem német vagyok. A barátomra várok, a sebészeti klinika melletti utcában, nemsokára végez a munkában. Nem akarok a lakásában ülni nélküle, mászkálni akarok, fel-alá járkálni, hátha megszeretem a várost. Nem szeretem meg. Gott sei Dank, mondaná a német, ő egy órára lakik innen, ez egy különös alkalom, hogy itt vagyunk. Szürcsölöm a kávét, könyvet szerkesztek valamiről, ami kicsit sem érdekel.

Mellettem két tízéves forma gyerek rosszalkodik, a férfi, aki kíséri őket, a nagyapjuk lehet, a környéken szinte csak kórházak vannak, ő köhög. Aztán jön egy fiatal nő, gondolom a lánya és a gyerekek anyja, orvosságot hoz, magyarázza, miből mennyit kell szednie. Nem látom a gyógyszer nevét, voltaképp mindegy is, a férfi nagyon-nagyon köhög. Hirtelen, egy roham után azt mondja a lánynak, a gyerekek előtt: remélem, hamar vége lesz. Az bólint, és megerősíti ebben: igen, apa, nemsokára véget ér. Megütközöm a hallottakon, aztán magamon, amiért megütközöm rajtuk.

Valahogy így kellene lennie: az emberek meghalnak, a gyerekek tudnak róla, nincs titok, nincs misztikus, ködös, furcsa fátyolfelhő alvó nagypapákról. Az igazság van, az, hogy nagyapa haldoklik, és pár hónap múlva már nem lesz velünk. Az egyik gyerek cirógatja az arcát, a nagyapa mosolyog.

Az én nagypapám októberben halt meg. Évek óta beteg volt, mégis váratlanul ért a halála. Felkészületlenül. Bár sokszor mondtam neki, mennyire szeretem, úgy éreztem, többször kellett volna mondani. A legjobban az bánt, bánt a mai napig, hogy nem tudom, mit akart valójában, mi volt az utolsó kívánsága. Borzasztóan szeretett horgászni, volt, hogy azt kérte, szórjuk szét a torkolatban, mert ott van harmat, ahol pedig harmat van, ott mindig nő virág. Máskor csak békét akart egy egyszerű sírban. Az utóbbit kapta.

Borzasztó elképzelni is, igaz? Huszonnyolc éves vagyok, nem kéne, a társadalom szerint nem is illik ilyesmire gondolnunk, a szeretteinket a téma hallatán is kirázza a hideg. Ne mondj már ilyet! Erre gondolni is rossz! A halálra gondolni, a halálról beszélni egészen egyszerűen tilos. Valahogy ilyen automatikus, reflektálatlan, pillanatnyi állapotunkban kellemetlen érzések és gondolatok miatt tabusítjuk azt a tényt, hogy bármikor meghalhatunk. Tényleg bármikor, és számomra ebben furcsamód semmi, de semmi ijesztő nincsen.

Nemrég mondtam is egy barátnőmnek, hogy ha meghalok, ő kell, hogy gondoskodjon a kutyámról, kap pénzt is érte. Sokkal jobban reagált, mint hittem, de azért picit meghűlt benne a vér. Mégis tudom, neki elmondhattam, vele meg lehetett osztani ezt a gondolatot, és ez végtelen nyugalommal töltött el.

Értem ezt a hárítást, egy hospice pszichológussal folytatott beszélgetésből értettem meg: valaki halálának elképzelése, aki velünk szembe ül, aki beszél hozzánk, vagy épp a saját halálunk elképzelése, miközben egészségesek vagyunk, vagy legalábbis életben, olyan nagy képzelőerőt igényel, olyan irracionális, hogy már-már a fantáziánk határait is meghaladja.

Mégis, furcsa vagy sem, én akármikor jön is el a pillanat, úgy szeretnék majd meghalni, hogy döntéseket hoztam. Nem akarom, hogy úgy történjen, ahogy történni szokott, hogy tanácstalanul állnak a szerettek, mitévők legyenek, és a saját elképzeléseik szerint intézkedjenek.

Egy idősebb ismerősöm, aki egyedül él, sírt csináltatott magának. Emlékszem, a társaságban, ahol erről mesélt, mennyi nevetgélés, mennyi villanó szempár, mennyi úristen, ez bolond gondolat cikázott. Ma már azt hiszem, ahogy az életünkben van egyéniségünk, úgy a halálunkban is lehet. Különböző életeket élünk, különböző módon gondozott sírokban fekszünk, különbözőképpen emlékeznek ránk. Miért csak ez, a meghalás kell, hogy mindenkinél ugyanúgy történjen? Miért nem rendelkezhet valaki arról, hogyan akarja, hogy a dolgok történjenek? Azért, mert a halálra gondolni kellemetlen? Mert aki erről beszél, az kellemetlen? Van még mit tanulnunk.

A szerző író, a Corvina Könyvkiadó szerkesztője. A róla készült fotót Kaszás Tamás készítette.