Ez a cikk az Éva egy korábbi lapszámában jelent meg.

Orvosok között létezik egy olyan vicc, hogy azért jó az aneszteziológusnak, mert nem kell beszélgetnie a betegével (elvégre az alszik). Ez jól hangzik, csakhogy korántsem igaz! Számomra pont az ennek a szakmának a varázsa, hogy én vagyok az, aki a műtét előtti pillanatban még utoljára beszélhet a pácienssel. Kicsit pszichológusnak is kell lennem, hiszen a legtöbb ember legalább drukkol, rosszabb esetben szorong a műtétre várva, és ilyenkor sokat számít néhány kedves, biztató szó – akár nyugtató helyett!

A kommunikáció szerves része a szakmánknak: a beteg felvételekor az állapotfelmérés a célja a beszélgetésnek. Aztán találkozunk a műtőben: itt egyfajta kapuőr szerepet töltök be. Adott esetben én leszek az, aki ha úgy ítéli meg, hogy a beteg nincs operálható állapotban, a műtét elhalasztásáról dönt. A műtét után ellenőrzöm a lábadozó beteget, és konzultálok vele a továbbiakról: a fájdalomcsillapításról, a rehabilitáció hogyanjáról. Ez a fajta nagyon intenzív orvos-beteg kontaktus folyamatos motivációt ad. Hosszas utánkövetésre persze nincs mód, hiszen jellemzően mindez egy nap alatt zajlik le; utána a beteg átkerül a kórház megfelelő osztályára.

Elterjedt tévhit, hogy az aneszteziológus csak altat. Nos, az aneszteziológia elválaszthatatlan az intenzív terápiától, az egyetemen is egy szakként tanítják: személy szerint – sok kollégámhoz hasonlóan – pont azért választottam, mert vonzott az, hogy rövid időn belül kell jó döntést meghozni egy-egy súlyos állapotban lévő beteg kezeléséről. Az intenzív osztályra kritikus állapotú betegek kerülnek, ezért olyan gyógyszereket kell nekik adni, amelyek azonnali válaszreakciót váltanak ki. Ha a körülmények szerencsésen összejátszanak – ha jók a döntéseink, a betegben van elég erő, és a megfelelő ellátást kapja –, akkor pár órán belül stabilizálódik az állapota. Ez mindig látványos és felemelő! Amikor erre a területre szakosodtam, valahogy pont az altatásnak kevés jelentőséget tulajdonítottam – azt gondoltam, az csak afféle mellékes dolog. „Ami izgalmat az intenzív osztályon átélünk, azt kipihenjük a műtét alatt” – viccelődött velünk egyik egykori tanárom. Azóta volt már részem kifejezetten rázós műtétekben is: az aneszteziológus valójában soha nem pihen, nem dolgozhatunk rutinból.

Ma már az altatásnak is ezernyi formája van, a szakterület az új gyógyszereknek köszönhetően folyamatosan megújul: ahogy nincs két egyforma beteg, úgy nincs két egyforma altatás sem. A helytálláshoz elengedhetetlen, hogy folyamatosan fejlődjem, fejlesszem magam, és ezen a területen rengeteg a lehetőség.

Ha egy szakosodás előtt álló rezidens megkérdezne, vajon jó választás lenne-e neki az aneszteziológia, akkor azt tanácsolnám, tegye fel magának a következő kérdéseket: a rivaldafényben akarok-e állni, vagy megelégszem a mégoly fontos háttérember-szereppel? Kész vagyok-e arra, hogy folyamatosan tanuljak és fejlesszem magam az állandóan változó, megújuló szakmában? Eléggé elkötelezett vagyok-e a mindig új és új eredményekkel gazdagodó tudománynak, hogy folyamatosan figyelemmel kövessem?

Az aneszteziológus az egyik legkeresettebb orvos, pont azért, mert nem tartozik a divatos orvosszakmák közé. Ennek megfelelően nagyarányú az elvándorlás, hiszen Nyugat-Európában két kézzel kapnak a jól képzett anesztesek után.

A munkámmal járó izgalom, a felelős döntések meghozásával járó nyomás egyrészt komoly hajtóerő – másrészt viszont stressz, feszültség, amit oldani kell. Fél évvel a munkába állásom után fedeztem fel a futás jótékony hatását, és lett szerelmem a hosszútávfutás. Ha túl sok inger ér az ügyelet alatt – 24 órás ügyeleti rendszerben dolgozom – a pihenőnapomon egyszerűen kifutom magamból.